Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1898-01-30 / 5. szám

81

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

82

a többi egyházi tisztviselő szivvcl-lélekkel dolgozik. S mint ilyennek kell, hogy ne csak felelősség, ne csak 2000 korona kautió lekötöttség, hanem az azt megillető jogkör is megadassék.

Kemenczky Lajos.

Nem köztünk élt. . . Egyházkerületünkben igen sokan, talán a legtöbben csak a nevéről ismerték ... De a mig élt, értünk is dolgozott; megérdemli tehát, hogy a mikor meghalt, egy igaz könnycseppet hullassunk s áldozzunk emlékezetének azzal, a mit jó leikével, a haza, az egyház fölvirágoztatása körül kifejtett munkásságával olyannyira kiérdemelt: a megemlékezéssel ... A ki, mint ő, a közjóra szenteli egész életét s annak a szolgálatában hal meg, — méltó reá, hogy megem’egessék, nem csak a szülötte földjén, nemcsak ott, a hol élt és munkálkodott, hauem mindenütt, hol eszmékért hevülő, hazát s vallást szerető emberek laknak . . . Mert: „A jeles emberek temetője az egész világ s érdemüket nemcsak hazájukban jelzi oszlopok felirata, hanem idegen földön is él íratlan emlékezetük, nem kövekre vésve ugyan, hanem beírva az emberek szivébe“ . . . Joó István ezek közé a jelesek közé tartozott, nemcsak a közéletben elfoglalt kiváló állásánál fogva, nemcsak ezen állásában kifejtett hasznos tevékenysége miatt; — de oda tartozott főleg s elsősorban azért, mert igaz ember volt... csupa szív és lélek . . . Elmondhatni róla, a mit Perikies mondott magáról halálos ágyán, hogy miatta egy ember sem öltött gyász ruhát ... Jó ember volt a szó igaz értelmében. E sorok Íróját is az iránta érzett hála ösztönzi, hogy megemlékezzék róla e helyen, mert neki nehéz időkben, nehéz viszonyok között tanácsadója, buzditója, lelkesítője s mindvégig jóakarója volt... Épen ez az, a mi megnehezíti szerepét, mert mig az ember ember marad, mig az ideálismus ki nem hal a szivekből, — a kidőltek helyett új muukásai támadnak a közügynek: — azonban egy jó akaró barát elhunyta kitőlthetetlen űrt hagy szivünkben! ... De némitsuk el lelkünk fájdalmát, — ne emlegessük egyéni veszteségünket, — kisértsük meg bemutatni ezt az embert e b. lapok olvasói előtt s vázolni, hogy mit vesztett Joó Istvánban a h-aza, közelebbről a magyar kálvinismus.

Született Szathmár-Németiben 1836. jul. 17-én, hol atyja tekintélyes ügyvéd volt. Alig volt öt éves, mikor az édes apja meghalt, igy édes anyja — fülei Csógh Klára — gondjai alatt nőtt fel. Elemi- és középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte; mindig az elsők közt volt, kivált a latin stílusban jeleskedett. 1854-ben a debreczeni ev. ref. főiskola növendéke lett, hol négy éven át a theologiai tudományokat hallgatta. Majd köztanitó, esküdtfelügyelő lett.

1859-ben Dégenfeld Ottó gróf iiaiuak a nevelését vállalta magára. 1866 ban Becsbe, onnan Berlinbe ment ismeretszerzés végett. Onnan visszatérve szülővárosában elfoglalta lelkészi hivatalát, melyre a gyülekezet bizalma még 1865-ben megválasztotta. 1872-ben a debreceni ev. ref. tanitóképezde igazgatója lelt. Ekkor hosszabb tanulmányútra indult. Fölkereste Svájczot, hol a küssnachti és münhenbucliseei tanítóképző-intézetekben hospitált, — majd Bernbe, Zürichbe, Drezdába és Berlinbe ment ugyauazon őzéiből. Uj állását 1873. okt. 1-én foglalta el. 1877-től a tiszántúli ev. ref. tanári nyugd'j- és gyámintézet pénztárnoka is volt, a theol. akadémián is tartott paedagogiai előadásokat. Mint tanitóképző-intézeti igazgató örök érdemet szerzett magának azzal, hogy az intézetet magas színvonalra emelte s kiváló gondot fordított a leendő tanítók egyházias képzésére. Szava a főiskolában döntő sulylyal birt, kivált tanári állások betöltésénél érvényesítette befolyását és emberismeretét. Nagy része van neki abban, hogy a debreczeni ev. ref. főgymnasium ma olyan kitűnő tanári karral dicsekedhetik. A tiszántúli ev. ref. tanári nyugdíj és gyámintézetnél közel 40,000 forintnyi alaptőkét hozott össze, — a mi szintén lelkiismeretességét, fáradhatatlanságát bizonyítja. Mikor Szeremley Sámuel a középisk. felügyelő tanács elnökségéről lemondott, javaslatára a középiskolai felügyelő állást szervezték, — ez állásra 1894-ben őt választotta meg az egyházkerület. Afféle felekezeti főigazgatói állás ez a tiszántúli ev. ref. egyházkerületben s tekintve hogy 6 fő- és 4 nem teljes, — összesen 10 gymnasium tartozik hatáskörébe, tekintve az alföldi gymnasiumok specialis viszonyait, — igen igen fontos állás... Nem lehet mondaui, hogy megválasztatása valami nagy rokonszenvvel találkozott volna tanári körökben,— mert a tanárok jobban szerettek volna ez álláson közülök való embert látni, — a ki a gymnásiumi tanítást jobban ismeri .... De ez csak addig tartott, mig Joó István látogatásait meg nem kezdte a gymnasiumoknál. A kik addig közelebbről nem ismerték, — nyomban belátták, hogy az egyházkerület jól választott. . . Pedig az alföldi gymnasiumoknál sok olyan dolog van, a mit másutt hírből sem ismernek! Jó szivével, nemes leikével mindig a tanári állás emeléséért, megbecsüléséért dolgozott, azt tartotta : a jó iskola a jó tanár ... A jó szándék, a buzgalom nála mindig támogatásra talált, — azért szembe szállt bárkivel is. Épen ez az, a miért mi őt nem annyira felügyelőnknek, hanem inkább jóakaró barátunknak tekintettük. Az a rövid idő, a mit e szép állásban töltött, emlékezetes lesz mindig, főleg a nem teljes alföldi gymnásiumok történetében, melyeknek az ő erős kezére s nemes, jó szivére oly igen nagy szükségük volt. Irodalmi téren is szép és sikeres munkásságot fejtett ki. Apróbb dolgozatit nem említve, fölmunkája: „A neveléstan kézi könyve“ — Tanitóképzőintézetek számára. Budapest. Hornyánszky. 1894. Tanítványainak irta, úttörő munkának maga sem tartotta, de azt elmondhatta: „Vakon senkit sem