Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1898-10-30 / 44. szám
711 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 712 szívből jött s szívhez szóló egyházi beszéd mindvégig lekötötte a buzgó gyülekezet figyelmét és sokak orcáiról perdült le egy-egy örömköny. Végül a 235. dics. zárta be az ünnepélyt. Meg kell még emlékeznem egy megható jelenetről ; ugyan is isteni tisztelet kezdetén, az éneklés alatt, két fehér ruhába öltözött leányka díszes koszorút nyújtott át a fiatal lelkésznek, melynek fehér selyem szalagján e fölirat volt: „Éljen Garcsik N. Sallai István/“ Ugyanez alkalommal kedves emlékkel lepte meg a gyülekezet az esperes urat s alólirottat is. Isteni tisztelet végeztével a lelkészlakon barátságos ebédhez ültünk, hol az ízletes ételeket még izletesebbé tette a kedves háziasszony szeretetreméltósága. Tósztot mondott Czilce Lajos esperes ur, a helybeli plebánus urra, majd Thaly Ferencz képviselőre, Wolmuth Ferencz pleb. ur Czike Lajos esperes urra. Thaly Ferencz járásunk képviselője Garcsik N. Sallai Istvánra, majd esperes urra, e sorok írója a presbitériumra, mint a lelkész minisztereire, majd a kedves háziasszonyra stb. Alkonyaikor vettünk búcsút a jó császáriaktól azon óhajtással: adja a jó Isten, hogy az a szeretet, melylyel lelkészük iránt viseltettek s mellette kitartottak a múltban, melyről meggyőződtünk a jelenben, maradjon meg a jövőben is mind a sírig ! Úgy leeren ! Dadon, 1898. okt. 24. Széky Aladár ev. ref. lelkész. ffiárcza. A lovagi küzdelem. VI. «A hit által való nemes harcot harcold meg; ragaszkodjál az örök éleihez, melyre hivattattál is és nemes vallástétellel vallást tettél sok bizonyságok előtt.» I. Tim. 6: 22. «De a ki végig megmarad, az üdvözli].» Máté 24: 13. Uram, egy dolog van, a miért, miután téged megismertelek és zászlód alá állottam — szüntelen könyörögnöm kell. ez pedig az állhatatosság. Cselekedjed, hogy férfias kitartással megállhassak helyemen, mig seregedet elvezérelhetem a boldog örökkévalóságba. Hallgass meg, Uram, engemet, adjál nékem kitartást és 1 átorságot, ki magad oly szilárdan haladtál a Golgotha felé. Uram, teljes szivemből kérlek, mert jó dolog elkezdeni a nemes harcot, de még jobb azt végig harcolni és hozzád eljutni. Miként megígérted, hogy vele leszel a legkisebb földi szolgáddal is, légy velem is ; töltsd be lelkemet a te életeddel, erőddel és békeségeddel, hogy hitemet megtarthassam, futásomat elvégezhessem, a nemes harcot megharcolhassam.1 Porditsad szemeimet és szivemet te hozzád, ki az Atya jobbján ülsz, hogy a célt szem elől soha el ne tévesszem, hanem állhatatos szivvel közeledhessem te hozzád! Uram, légy segítségül énnékem LMegszentelődésért, hivatalom viselésében való kitartásért, a nyomorúság és szenvedés közt való állhatatosságért, az utolsó, a végharcomban való szilárdságért esedezem Te hozzád. Ámen. * * * Lássuk csak a motívumokat, melyekkel Pál Timotheust állhatatosságra ösztönzi. 1. A jelenre nézve: a hit nemes harca, melyet harcol, 2. A jövőre nézve: az örök élet, melyhez ragaszkodik. 3. A múltat illetőleg: a) A keresztség által való elhivattatás : b) A vallástétel, melylyel vallást tett sok bizonyságok előtt. A ki mindvégig ki akar tartani, annak az állhatatosság forrásából kell merítenie, a mely jelenben Krisztus az ő kegyelmi eszközei által. Tehát a keresztséget személyes vallástétellel kell mindenkinek kiegészitenie. Szorgalmasan kell az Isten igéjét olvasnia és hallgatnia, szivét tisztán megőriznie az élet küzdelmeiben. Részt kell vennie az úri szent vacsorában, hogy az Urnák szent jegyeivel erősítse magát. Egyszóval: csak úgy lehet valaki állhatatos, ha az Úrral közösségben éh De igy aztán mind végig kitarthat. Már a hivataluk is arra utalja a lelkészeket, hogy az igét folyton olvasgassák és e tárgyban a gyülekezeti tagoknak jó példát mutassanak. Nagy hátrányuk azonban, hogy ritkán van alkalmuk más prédikátort hallhatniok. Annál szükségesebb tehát, hogy mig másoknak prédikálnak, magoknak is prédikáljanak. Még szükségesebb, hogy minden kínálkozó alkalmat megragadjanak, hogy egy-egy lelkész atyafiut meghallgassanak, akár a saját templomukban, akár máshol. Honnét van az, hogy némely lelkész semmi kedvet sem mutat mást meghallgatni ? Ez a körülmény szolgáltat alapot a lutheránus egyházban újabban fölvetett ama kérdésnek, hogy vájjon a lelkész nem szolgáltathatná-e ki magának az úrvacsorát ? Mert az egyházi élet növekszik és az idővel mind határozottabb alakot ölt s ez által' a lelkészek (az az nagyobb részük) akadályozva vannak a közös urvacsorálásban. És igy lehetetlenné válik, hogy egymást valóban gyámolitsák, a mire pedig a Krisztus egyházában gyakorolt szokás is utal. Nem kevés példa van arra is, hogy lelkészek, a kik ifjú korukban igen munkások és buzgók valának és nem is eredménytelenül működtek, lassanként elsatnyulnak szellemileg, a hervadás szomorú látványát mutatják, a mit csak tökéletlenül rejthet el a hivatalos jártasságuk. De Istennek legyen hála, látunk olyanokat is, a kiket példányképül kell választanunk, mert egész életükben folyvást előre haladnak. Igehirdetésük évről-évre mélyrehatóbb és egyszerűbb, a lelki gondozást mind nagyobb bölcseséggel és szeretettel végzik, az Ur házában való szolgálatuk folytán üde, egész megőszülésökig, úgy hogy sírjuk fölött azt mondhatjuk, a mit Schelling mondott az öreg Steife)isről: ifjúságában halt meg. Titkuk valószínűleg abban áll, hogy folyton kezdőknek érzik magukat. Hivataloskodásuk első éveiben megóvták magukat a túlságos erőmegfeszitéstől, a mi később kitartásukat és előhaladásukat gátolta volna. Ez által valósággal növekedtek és a benső emberben erősödtek, hivataluk viselésében derekabbak lettek, mivel látták. hogy még sok bennük a hiány és eljutottak oda, a hová törekedtek és a miért munkálkodtak. Elérték azt, hogy öreg létükre is ifjak maradtak, vagy modern kife-
