Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1898-10-30 / 44. szám

705

DUNÁNTÚLI PROTLbTÁNS LAP.

706

1517-1898.

Az a csaknem négyszáz esztendő, mit a fólebbi két szám határol, hosszú — nagyon hosszú idő az emberi életben ; az örök Isten előtt pedig rövid, igen rövid. Ha végig gondolunk rajta: esemény eseményre, gondolat gondolatra tolul s bánat és öröm, kétség és remény váltakozva fogják el szivünket.

Úgy szeretnénk, ha az a világosság, melynek feljöttét az 1517. esztendő jelzi, köd és felhő által nem akadályozva, beragyoghatná az egész emberiséget! Szeretnénk, mert hisz mennyei világosság az : az egyetlenegy közbenjáró, az Ur Jézus Krisztus evangéliumának világossága, mit századokon át rejtve tartott a renyhe tudatlanság, homályba burkolt a csodaszomj és ravasz számítással elferdített, eredeti tisztaságától megfosztott a pápaság .... Visszaidézve emlékezetünkbe a múltat, eleinte bánat fog el bennünket, hogy azok, kiknek a Seregek Urának igaz követeinek kellett volna lenniök, „bényelték a lelkeket, gazdagságot és minden drága szépséget magukhoz vettek ; megfertéztették azt, a mi az Urnák szenteltetett; készek voltak vért ontani, a lelkeket elveszteni, hogy nyereséget űzzenek.“ . . . (Ezékiel 22. r.) I)e derülni kezd arcunk, látva a hajnal hasadását Wykliff és Húsz föllépésében; örömtől sugárzik szemünk, hangosabban ver a szivünk, felegyenesedik a fejünk, megkeményedik a derekunk, gyönyörrel szemlélve, hogy az igazságnak feljött fényes napja, mily tiszta világosságot teremtett dicső reformátoraink fejében, mennyire fölhevítette és megedzette igazságérzetöket, mily rendithetetlenné tette bátorságukat, kitartásukat. Jól esik látnunk, mint nő naprólnapra a tiszta evangélium hőseinek tábora ; mint karolják' fel mindenfelé a népnevelést, a tudományok növelését, az erkölcsök megtisztítását, a népjog kiterjesztését.

De megint csak aláhanyatlik fejünk, elborul arcunk, mert az örvendetes eseményeket csakhamar rettenetesek váltják fel. A mit egyoldalú miveltség, vak fanatizmus, kapzsiság és kenyérféltés növelhet, mind megtörténik. A harc, mit szellemi fegyverekkel kellett volna vívni, a nyers erő harcává lett. Nem meggyőzni, de legyőzni — ez volt a pápisták jelszava. S a harcban bot, börtön, máglya, földes urak hatalomszava, a nép félrevezetése és bujtogatása, az ellenfél rágalmazása, — ezek a pápisták-fegyverei az evangéliumi igazságok ellen. . . .

S ma mégis ott állunk, hogy miként a pogány dühöngések a keresztyén séget: úgy a pápisták az evangélium híveit sehogy se tudták elpusztítani, sőt a protestantismus hiveinek száma több mint 3/4-edét teszi a pápisták számának. Az ellenfél iszonyú erőlködésével és embertelen harcmodorával szemben ez is szép eredmény kétségtelenül s örömre ad okot; de vajon nem várhatták-e joggal a dicső reformátorok, hogy az egész keresztyénség vissza fog térni a megtisztított forráshoz s ledönti azt a földi bálványt, mit a lélek szabadsága, az általános emberi jogok s az Istennek lélekben és igazságban imádásának romjain állítottak fel azok, kik a Jézus Krisztus nevében csalták a világot!

Nem történt meg; sőt — sőt még mi is kénytelenek vagyunk látni, hogy sokkal vastagabb volt a köd, sem hogy négyszázados küzdelem után is teljesen elűzhette volna a világosság napja; kénytelenek vagyunk látni, hogy a tudatlanság, a babona ős vakhit homálya még ma is millió meg millió szivet tart fogva; látnunk kell, hogy az emberiség ős ellensége : a képmutató ravaszság, az emberek elhitetője, szokatlan merészséggel jár szélylyel a világban s a közeli győzelem reményé- - ben kihívó tettekre ragadtatja magát. Oly bálványozást kell látnunk, a minek idejét rég letüntnek hittük már.

Találhatnánk ugyan némi alapot az örömre e kedvetlen dolgok láttára is, de a káröröm tisztátalan érzelme nem fér hozzánk. Nincs abban semmi vigasztalás a mi részünkre, hogy a jelenkor mételye, az anarchizmus, a pápista országokban burjánzott fel, hogy a társadalmi bajok épen a pápista országokat fenyegetik végpusztulással. A hol a népek a hamis próféták miatt szenvednek, ott megesik a szivünk rajta ; bár a kárhoztatásnak is helye van. A klerikálizmus nagy sikerekes ért el Olaszország, Spanyol- és Franciaországban és Ausztriában. E sikerei miatt kétségtelenül aggódunk, de meg nem ijedünk, kétségbe meg épen nem esünk, sőt bizonyos jó reménységgel vagyunk, hogy nem tarthat már soká ! Hisz egyszer már minden volt mindenekben a pápaság s a jézsuita rend is volt már a hatalom polcán : de csúfosan alábanyátlőtt mind a kettő. A mai vasutas és hajós jezsuiták—a pápának e ravasz ügynökei elég szemérmetlenek és gazdagok már ahhoz, hogy a pápisták is megsokalják üzérkedéseiket! Már hiába, az a sorsa az emberiségnek, hogy iszonyatos tévedések, rettenetes katasztrófák árán jusson el az igazságra.

De jöjjünk közelebb magunkhoz s vessünk számot magunkkal, ha méltók vagyunk-e a dicső reformátorok örökére ! ? S miután úgy is igen tudjuk, a mi kevésben méltók vagyunk rá, csak egy két olyan dologról emlékezzünk meg, a mi szembetűnő hátraesés s a mi sok más bajnak is szülőoka.

Először is nincs meg bennünk az a foltétien engedelmesség az Isten iránt, a mi megvolt ő bennük. Erőt vett rajtuk az emberektől való félelem. A türelmet, mit bizonyára kíván tőlünk a szentirás is, túlfeszítjük, elannyira, hogy közönyösséggé lesz.

Megfogyatkozott azoknak száma, a kik igy gondolkodnak Lutherrel: „nem tanácsos a lelkiismeret ellen cselekedni.“ Fehér holló az a bátorság, mely igy szól: „ha annyi ördög volna is Vittembergben, mint a mennyi zsindely a háztetőn, mégis elmennék, hogy az igazságról bizonyságot tegyek.“ Concilians modor, alkalmazkodni tudás, mindenkivel jól lenni — ezek ma az uralkodó jelszavak. A vastag-nyakú kálvinista elnevezés ma már magunk között is gúny számba megy; hej pedig nemes értelme volt annak valaha. Azt jelentette, hogy az egyszer megismert igazság mellett rendíthetetlenül megállották, becsületesen kitartottak őseink. Botütés, börtön, gályarabság, testi-lelki nyugalom, mind keveset nyomtak náluk az igazság ellenében. Ma az