Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1898-10-09 / 41. szám
665 DUNÁNTÚLI PROTEST AN 8 LaP. 666 megindult franczia rekriminácziók nem fognak javítani, ellenkezőleg, tekintve Vilmos császár nagyszabású egyéniségét és ezen palesztinai útja kegyeleti, protestáns, meg esetleges nemzetközi czélját, újabb bonyodalmaknak a szülőokai lehetnek. (M. H.) ffiárczet. A lovagi küzdelem. ív. «Akkor méné a tanítványokhoz és találá őket aluva, és mondá Péternek : így nem vigyázhattatok-e én velem egy óráig? Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kisértetbe ne essetek: mert jól lehet a lélek kész, de a test erőtlen.» Máté 26:40. 41. «Monda pedig az Ur: Simon! Simon! Imé a sátán kíván titeket, hogy megrostálna, mint a gabonát; de én imádkoztam éretted, el ne fogyatkozzék a te hited, te azért idővel megfordulván, a te atyádfiáit erősíted» 22: 31. 32. Óh Ur Jézus, ki egykor közöttünk testben jártál, te is szenvedtél és kisértéseknek is voltál kitéve, hogy megsegítenéd azokat, a kik megkisértetnek, — alázattal kérünk evangeliomodnak kicsiny szolgái, tekints reánk megkisértésünk idején és segélj meg minket, hogy győzedelmeskedhessünk. Oh mi Urunk, a világ fejedelme gyengébb nálad, de erősebb minálunk, — jövel azért és lásd meg, ba egyikünk elkevélyedik, vagy másikunk a megszokás által hivatala iránt elhidegül, avagy a kétszínűségbe esünk. Ab, Uram, mindeme bűnökbe együttvéve is bele eshetünk. Te hozzád járulunk azért, hallgasd meg imánkat ! Tégy bennünket vigyázóvá, hogy a sátán cselvetéseit fölismerhessük és szent félelemmel megértsük, hogy az legnagyobb öröme, ha egyik szolgádat a másik által viheti romlásba ! Taníts minket imádkozni, imával küzdeni kisértései ellen, kivált ha a világosság angyalának formájában közelit hozzánk! Imádkozzál érettünk, édes közbenjárónk, hogy a mi hitünk el ne fogyatkozzék, hanem megtérjünk és atyánkfiáit erősíthessük. Tölts be minket erővel, tégy az életednek részesévé, Örvendeztesd meg szivünket az idvesség reménységével. Én Istenem, téged dicsérlek e kisértések között is ; én Istenem, téged dicsőitlek és hirdetem nagy neved! Ámen. * * * Öndicsőités. Édes dolog Isten lenni és vannak elegen, a kik lelkipásztorukat istenitik, kivált ha az kiváló adományokkal van felruházva, sőt már akkor is, ha buzgó és munkás vagy gyengéd és érző vagy épen csak ha fiatal. Édes dolog Isten lenni, sok jelentékeny lelkészt megkerülgetett már ez a vélemény, sokat tönkre is tett vagy legalább fájdalmas sebeket ütött rajta és követőin. Talán úgy külsőleg vissza utasít egyik másik lelkész minden dicséretet — és talán e miatt még inkább dicsérik alázatosságát a ő meg titokban örvend a dicsőítő beszédnek; lelke mélyén ott lakozik a hiúság, igy táplálja, növeli azt. A gáncsoló szó pedig bántja, sérti. Hát az nem öndicsőités e már, ha gyakran és keserűen panaszolkodol a felől, hogy kevésre méssz, holott híven munkálkodói; a gyülekezet részéről nem tapasztalsz elismerést, hálát ? Elégületlenkedel, kifáradsz és más helyre kívánkozol, a hol minden jobban menne. De nagyon tévedsz : az uj helyeD is ép úgy fogsz járni, mert veled' megy az öndicsőités, viszed magaddal. A kevélység senkiben se oly ellenszenves, mint a lelkészben , viszont az alázatosság senkiben sem oly szép, mint benne. Nála is fejlődhetik ki legjobban, mivel legtöbb alkalma van a begyakorlására. És azt nem veszed-e észre, hogy Isten az ő végtelen szeretetével és bölcseségével gondoskodik rólad, hogy a kevélység el ne ragadjon tégedet ? Sikerült predikácziódra következik egy másik, a miben hallgatóid megcsalódtak, s a miért megszólnak. Az egyik tanácsodért és segítségedért hálával fizet, a másik hálátlansággal, rágalommal. Jól indult lelkipásztori munkádra egyes esetekben, midőn azt képzeled, hogy finoman állapítottad meg a diognosist és hathatósan építesz — szégyenletes csalódás következik. Ezek mindazt bizonyítják, hogy könnyen tévedhetünk és az önhittség mámorát a lelki szegénység és gyöngeség váltja föl, midőn érezned kell, hogy pályádat haszon nélkül folytattad. Kicsoda ád az ilyenekért hálákat Istennek ? A megszokás. Nagyon nehéz lenne gépiesen végeznünk pl. a keresztelést, ha meggondolnók, hogy e szertartás az Isten könyörületességét hirdeti ; hogy e szertartás által vezettetünk az örök életre. A templomi imát se mondanák oly áhitat nélkül, ha tudnék, hogy Krisztus helyén állunk. És mégis megtörténik, a mit sohasem hittünk volna, bogy úgy megszokjuk a beteg-ágyat, hogy közönyösen ülünk mellette ; sőt a mi még rosszabb : megszokjuk az embereket meghalni látni. Mit fogsz tenni ha megunod a nyomorúság látását, ha kifáradsz benne? Ha azt veszed észre magadon, hogy a szenvedőt az orvosok hideg, figyelő nézésével nézed ? Kérned kell azt, a kinek szeretető mindenekre kiterjedt, hogy a te szivedet is tegye őrzővé minden mások öröme és fájdalma iránt (2. Kor. 6: 11.) Csak igy gyakorolhatod igazán a lelkipásztorkodást igy nyerhetsz híveket az evangeliomnak. Más különben talán sok fájdalmas jelenet látásától, még több atyai gondtól megmenekülsz ugyan — de az igazi és gyümölcsöző hivatalviseléstől is megfosztod magadat. Mert minden lélekkel, a kinek gondját fölveszed, a kivel igy egyesülsz : gazdagabbá leszel az időben és az örökkévalóságban. Bizonyos fokig, a megszokás kétségen kívül ép oly szükséges a lelkészi pályán mint az orvosin, különben aligha tudnók elviselni azt a sok fájdalmas benyomást, melyeket reánk folyton és folyton gyakorolnak a bűn, a szenvedés és a halál. Talán nélküle azt a világos látást is elvesztenék, a mire szintén szükségünk van. A veszély nem is ebben rejlik, hanem hogy a szeretet csekély volta miatt a megszokás nagyobb mértékben eltompitja érzésünket, hogysem a szenvedések meghatnának bennünket. A kétszínűség. Az nem mindenkor őszinteség hiánya, ha a lelkész nem azt és nem úgy prédikál, mint a mi és a hogyan a lelkében vagyon. Lehet valaki levert és kedvetlen és mégis teljes igazsággal beszélhet a keresztyéni Örömről, mivel nem a változó hangulat szerint kell prédikálni, hanem a szív és lélek teljességéből. Emelkedjél fö-
