Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1898-10-02 / 40. szám
(543 sekor a „nyugdíjázásáról“ szót, pedig e szó igen fontos e §-ban ! Ennek figyelmen kívül hagyásával lehet csak a §-t úgy magyarázni, a mint F. K. is magyarázza : „özvegyeik és árváik gyámolitásáról, az országos törvény értelmében kötelesek az iskola-fentartók gondoskodni." Egyszersmind azt mondja Fekete K. ur, hogy ha e §. „nem a kegyelemévre vonatkozik, akkor nem tudom, hogy miért foglalja a helyet egyházi törvénykönyvünkben ? Ok és ezél nélkül bizonyára nincs ott.“ Hát persze hogy nem ok és czél nélkül van ott! Igen érthető oka és czélja pedig az, hogy világosan kijelentse, miszerint egyházunk nem alkot a tanítók részére külön nyugdíjintézetet s özvegyeik és árváik részére külön gyámintézetet, hanem az 1875. évi XXXII- t. ez. értelmében gondoskodik e tekintetben tanítóiról, vagyis az országos nyugdíjintézetbe és özvegy-árva gyámalapra befizeti az országos törvényben é czélra megszabott összegeket. Ennek a §-nak én szerintem tisztán csak ez az értelme. A 259. §. e) pontjára, valamint a 471. és a 490. ssakaszokra való tekintettel ezt a rendelkezést minden esetre fel kellett venni a törvénybe, noha eddig is ez utón gondoskodott egyházunk a tanítók nyugdíjazásáról s özvegyeik és árváik gyámolitásáról. A 259. §. u. i. kötelességévé teszi a konventnek, hogy addig is, mig az egyetemes egyháznak módjában lenne a hivatalviselésre képtelenné vált lelkészek nyugdíjazásáról gondoskodni, a lelkészt özvegyek és árvák számára egy országos gyámintézet megalkotását a közalapból adandó, állandó segély által mozdítsa elő. A 471. és 490. §-ok pedig a fentartó testületeket kötelezik a tanárok nyugdíjazása, özvegyeik és árváik gyámolitásáról való gondoskodásra. Nagyon természetes tehát, hogy a tanítókat illetőleg is rendelkezik a törvény e tekintetben is. Ha a 438. §. a kegyelemévre vonatkoznék csak, vagy arra is vonatkoznék legalább : úgy semmi értelme se volna a 433. §-nak. Pedig oly előkelő testület, mint a zsinat, semmit se tesz ok nélkül. Megfogjuk érni, legalább reméljük, hogy a mostani 433. §. bár a száma tán megmarad, de tartalmilag átváltozik az 1896. évi XXVI. t. ez. I. §-ának megfeleleőn úgy, hogy az özvegy és árvák a tanító elhalálozása napjától számítva félévig élvezik a teljes fizetést. De akkor is szükséges lesz ám ezt a 438. §-tól függetlenül, vagy esetleg annak egy uj alpontjában kifejezni. F. K. ur törvényerőszakolásánál sokkal egyszerűbb dolog volna bevallani, hogy az egyházi törvény szerint ugyan az özvegy köteles a helyettest fizetni, de az országos (világi) szerint nem ; megpróbáljuk hát a világi hatóságok előtt érvényesíteni az országos törvényben biztosított jogainkat. Igaz ugyan, hogy ez az autonómia megsértése lenne : de legalább egyenes ut volna. Ilyen autonómiai sérelem különben épen napjainkban is nem egy követtetik el, a mikor a minisztérium visszaveti az ötödéves korpótlékért benyújtott kérvényeket, az egyházakat pedig kötelezi az Ötödéves pótléknak kifizetésére még ott is, ? hol már az első naptól kezdve pár száz forinttal több fizetést élveznek derék tanítóink, mint a milyent egy állami 644 tanító majd csak akkor fog élvezni, ha mind az 5 ko r pótlékot huzza már. Különben az egyházkerületi közgyűlés alatt biztosan megtudtam, hogy a kerczai ügyben az özvegy lett a nyertes, csakhogy nem az egyházi hatóságoknál, hanem a világinál. A saját szempontjából mindegyik hatóság törvényszerűen járt el, bár ellentétesen Ítéltek. Igen, mert eltérők a törvények ! Jól jegyezzük meg, hogy itt nem egyéni jóindulatról, vagy ellenszenvről van szó, hanem a törvény magyarázásáról. A ki nálamnál tárgyilagosabb : az vessen rám követ ! Szerkesztő. Islioíaügy. Az olvasástanitásról. Nem szeretem a szószaporitást, de viszont a félreértéseket vagy félremagyarázásokat sem, ezért V. J. újabb czikkére a következő megjegyzéseket kell tennem : V. J. az olvasástanitás nehézségeiről, a hangok összefoglalásának könnyítéséről szóló hosszas értekezése közben egy árva szóval sem emlékezett meg az irvaolvastató módszernek „ez ideig volt“ egyik alapkövéről : az elemezve összekötő hangoztatási gyakorlatokról. Az olvasó itt két esetre gondolhatott: a t. értekező vagy annyira kicsinyli azt a dolgot, hogy említésre sem tartja érdemesnek, vagy szándékosan kerüli annak megemlítését is. Ezt nem azért mondom el, hogy a t. szerzőt gyanúsítsam ; de világos, hogy a hangoztatási gyakorlatok elhallgatása folytán V. J. álláspontja tisztázásának is érdekében volt az ellenkező irányú felszólalás. A felszólaló czélt ért, mert most már Y. J. megmondotta, hogy mit tart ő e hangoztatási előgyakorlatok felől; de az úszásról vett hasonlat csak akkor nem sántítana, ha akadt volna valahol olyan (baka-észjárásu)t tanító, ki a hangoztatási gyakorlatok végzésével az olvasástanitást be végzettnek gondolta. (Ne tessék bántani a gyakorlatokat, jók ezek a legjobb ABC használatba vétele előtt is ! !) Hogy a hang-összefüzési nehézségek legyőzésének „egyetlen, de elegendő eszköze a hangképek hangzási tulajdonság szerinti sorrendezése“ (t. i. a VJ. rendszere),, ez minden kétségen kívül merész nyilatkozat, de Y. J.nek azon nyilatkozata után, hogy az ő ABC-je előtt megjelent ABC. könyvek mind rosszak s elvetendők — már ez sem meglepő ! Y. J. nem érti, hogy mire jó a betüalakok ismertetése közben az alakrokonság után igazodó sorrend? Arra jó, hogy nemcsak a hangoztatásnak, hanem az Írásnak is meglevén a maga nehézségei (irás és olvasás, ez, tulajdonképen két dolog), ha a hangoztatási gyakorlatokban az olvasási nehézségek eloszlatásával foglalkoztunk : természetes dolog, hogy a hangképek (betűk) ismertetésénél s leírásuk megtanításánál az Írási nehézségeket is figyelembe vegyük! Ez nem üres divat, hanem a munka terhének okszerű megosztása. 40* DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.
