Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1898-08-28 / 35. szám

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

562

561

kenyérpályára jogositottságot megadja. Ez pedig a gimnázium, mert ennek végzésével legkönnyebben lehet elérni úgy azon pályákat, melyekre a .polgári leányiskolái vagy felsőbb leányiskolái bizonyítvány, mint azokat, melyekre az érettségi bizonyítvány jogosít.

Az általános szempontokon kívül azonban különös erővel szólnak a mi kerületünk specziális — pénzügyi — viszonyai a leánygimnázium mellett. Ez az egyedüli intézmény, melyet a kerület minden rizikó nélkül állíthat fel. Mert mig a polgári leányiskolánál s a felsőbb leányiskolánál, ha az .intézet nyilvános jelleget akar nyerni, állandó tanerőket kell a kerületnek alkalmaznia, s ezzel viselni mind azt az esetleges terhet, a mi a vállalkozás nem sikerülte esetén, mint pl. a jogakadamiánál s tanítóképző intézetnél, a rendes alkalmazottak elbocsátásával járna: addig a leánygimnáziumban a szükséges tanerők az intézeti nevelőnők s a kisegítő főiskolai tanárok köréből kikerülnének, érvényes bizonyítványt pedig a növendékek, mint a főgimnázium magántanulói nyerhetnének. A vállalkozás nem sikerülte esetén, a mi bár nem valószínű, a számításból nem hagyható ki, a kerületre nem hárulna semminemű teher.

Nem lehet egy czikü szűk keretében a közelebbi részleteket megjelölnünk. Az intézet érdemes igazgatója a maga alternativ javaslatában a tőle megszokott lelkiismeretességgel bizonyára be fogja mutatni az összes részleteket, hogy igy az igazgató tanács mérlegelve a körülményeket, tehesse meg javaslatát a főt. egyházkerületre, melynek joga a szépen indult intézmény jövő irányát megszabni. Mi óhajtjuk és reméljük, hogy e határozatnál érvényesülnek az egyházi érdekeinket is magukban foglaló föntebb említett általános és specziális szempontok, s a kerületi határozat folytán az internátus mellett és azzal kapcsolatban úgy újabb, életképes intézmény támad: a leánygimnázium.

Du. Antal Géza.

Phönix redivivus.

A tiszántúli ev. ref. tanáregyesület három évi szünetelés után a múlt évben újra megkezdette működését. Kedvező auspiciumok között indult el ismét félbenhagyott utján. A régi tagok mellé újak csatlakoztak az ügy iránti igaz lelkesedéssel és oly nagy számban, a minő az egyesület fennállása óta még elő nem fordult. Ez a körülmény a legnagyobb örömmel és reménységgel töltötte el mindazokat, a kik az egyesület fenmaradását, s hathatós működését szivükön viselték.

De különösen jól esett az egyesület iránt érdeklődőknek és ügyeit intézőknek az a rokonszenves hang, mely a társulat iránt újabb korszakának kezdetén a magyar haza határain belől a ref. tanférfiak részéről szóban és Írásban nyilatkozott, s a mely meleg sympathia, sőt mondhatnám hanyományos kálvinista érzés és buzgóság tovább is az egyesület kebelében marasztotta azon tagokat, a kik más egyházkerületből az orsz. ref. tanáregyesület eszméjétől indíttatva léptek abba, s úgy látszik, a meghiúsult kísérletek után sem tekintik teljesen separáltnak a tiszántúli ev. ref. tanáregyesületet, sőt benne látják azon testületet, mely hivatva van mindazokat magában foglalni, a kik a ref. tanügyet ápolni, a tanári karokban és iskolákban a hagyományos és megvesztegethetlen kálvinista szellemet fenntartani kívánják.

Hogy mennyire igy gondolkoznak a legősibb és legpéldaadóbb tanintézeteinkben működő kartársak, arra nézve épen Pápát lehet állítani mintául. Leírni is gyönyörűsége lelkemnek, hogy a legközelebb múlt napokban a pápai ev. ref. főiskola nyolcz tanára jelentette belépését a tiszántúli ref. tanáregyesületbe *).

E puszta tény mindennél ékesebben beszél s én, mint az egyesület jelenlegi jegyzője, e b. lapok hasábjain öntöm ki a feletti örömömet és szorítok kezet igaz magyar kálvinista tanár módjára mindazokkal, a kik lelkök sugallatát követve, a messze távolból sietnek, hogy a ref. tanügynek áldozatúl hozzák tudományokat, képzettségüket, mindenekfolött pedig a vérökben lévő s ereikben lüktető erős, kálvinista érzést, mely — fájdalom — utóbbi időben a ref. intézetek tanáraiban is sokaknál és sok helyen megfogyatkozott.

Volt alkalmam már, épen a tiszántúli ref. tanáregyesület legközelebbi közgyűlésén fejtegetni, hogy mik azon okok, melyek a ref. tanárok elszíntelenedését, széthúzását előidézik. Azt most is hangsúlyozom, hogy az a tanár, a ki nem ismeri a mi tanintézeteink tradícióit, lelkét, szellemét; a ki nem éli bele magát e mi jellemző viszonyainkba, a kinek szive föl nem melegül s át nem izzik a kálvinismus légkörben, — az csak név szerint ref. tanár s ha az egeket veri eszével és tudományával, még akkor sem tölti be azon állást, a melyet egyházunk bizalmából elfoglal.

A pápaiaknak a tiszántúli ref. tanáregyesületbe való tömeges belépését én azon eleven szükségérzetnek tulajdonítom, mely egy orsz. ref. tanáregyesületben nyerne megnyugtató kielégítést, s mely a fent nevezett tanáregyesületet, úgyszólván megalakulása óta folytonosan kiséri. Már 1882-ben, a Kisújszálláson tartott egyesületi közgyűlés foglalkozott, teljes komolysággal az orsz. ref. tanáregyesület eszméjével. Több, mint 10 évig érlelődött az eszme, mely az embereket nem hagyta nyugodni. 1893-ban a szatmári közgyűlésen már-már testet öltött, a mikor a sárospatakiak extensiv idealis*) A belépők a következők: Tóth Dániel, Németh István, dr. Horváth József, Kis József, Kis Ernő, dr. Antal Géza, Faragó János, dr. Kőrös Endre. Ezekhez jön még a már régebben bent lévő Barcsi József, s igy a pápai összes tagok száma 9. S. Sz. F.