Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1898-07-31 / 31. szám
497 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 498 szemüvegen nézni a dolgok folyását, Nálunk, ha valami eltévelyedés történik, azzal tele a világ, regisztrálják hosszú oldalakon a dolgot, jósolnak, következtetnek, a protestantismus felbomlását emlegetik — jól tudják miért — az emberek s a lapok, mig a túl •oldalon napirendre térnek felette, emberi gyengeségnek, egyéni botlásnak tulajdonítják, semmi jelentőséget nem imputálnak' neki. Ott is történnek elszakadások, áttérések, súlyos botlások s vaunak súlyos körülmények. Ott az a hevesmegyei róm. kath, gyülekezet, melynek igen ambitiosus, s hivatásos plébánosa állítólag öngyilkossá lett, mivel hivei reformátusokká lettek! Zimándi, Zelenyák, Lepsényi szereplése s a közérzületet sajnosán provokáló ténykedései, hogy csak ezeket említsük? Ha nálunk, felekezetűnk körében történtek volna, talán már rég ki lett volna mondva az anathéma felettünk!! De bocsánat e kitérésért, mely szorosan tárgyunkra sem tartozik, de talán mégis némileg összefüggésben áll azzal. El-elnézegettem itt egyházmegyénk területén, a hol vegyesen, vagy közel szomszédságban laknak vegyes vallásu honfitársaink, mennyire kiválik a református ember amazokkal szemben, érzelem, józanság, komolyság, vagyon dolgában; a számosabb más vallásu lakosok vagyona mint vándorol lassan-lassau református kezekre, s arra a conclusiora kell jutnom, hogy mégis csak van, kell lenni valami ébresztő, tettre hevítő, lelkesítő, átalakító erőnek, befolyásnak ebben a mi vallásunkban, még a «dissolutio» sötét korszakában is, mert hiszen ugyanaz a nap süt felettünk, ugyanazt a levegőt szívjuk, ugyanaz a sors játszik kénye-kedve szerint velünk, mégis mintha tengerek választanának el, más szokás, más természet, más viszonyok, más eredmények, melyekre joggal büszkék lehetünk!! Hogy egy ilyen vallás, amely annyira rávési az egyesekre a maga bélyegét, mely azokat erkölcsileg, szellemileg átgyurja, áthasonitja, mely észrevétlenül belenyúl az emberek bensőjébe, családjába, vagyonába, viszi, vezeti magával ellenállhatlanul az embert; hogy egy ilyen vallás, melynek történelme, érdeke, létjogasultsága összeesik, sőt conditio sine qua non-ja édes hazánk történelmének, érdekének, létezésének s melynek fejlődése, haladása egy jelentőségű hazánk fejlődésével, sőt annak történelmi és gondviselésszerü szükségessége: hogy egy ilyen vallás hogy közeleghessen a felbomlás, a megsemmisülés felé, én azt felfogni, megmagyarázni képes nem vagyok. Igen, ha visszafejlődhetnék az emberiség, ha egy tabula rasa lehetne a jelen; kitörültetnék nyomtalanul a múlt, vagyis ha a világ ábrázatja megváltoznék, s mint kezdetben sötétség és homályosság lebegne, nem a vizek, hanem az elmék felett!! A mire azonban Istennek hála, nincs kilátás. Bevégezném már is hosszúra terjedt soraimat, talán leghelyesebben azzal, «de strigibus, quia non sünt, fiat nulla quaestio« rémképeket egymás ijesztgetéséül falra ne fessünk, ha nem volna egy lényeges, hitfelekezetünk életében igen fontos, annak jólétével szorosan kapcsolatos körülmény, a mely önként hívja ki a figyelmet s a mely felett szemet hunynuok nem lehet! íteméllem e lapok olvasó közönsége semmi másnak nem veszi igénytelen soraimat, mint egyházunk, felekezetűnk iránti lángoló szeretetemnek, annak jó hírét, nevét féltékenyen őriző aggságoskodásom megnyilatkozásául s csak is e szempontból bírálja el ama kijelentésemet, sajnos, meggyőződésemet, hogy világi férfiaink nincsenek úgy áthatva a protestáns, a református öntudattól, önérzettől, a mint azt óhajtani, remélleni lehetne, attól az önérzettől, mely büszke lenne vallására, a mely azonositauá magát felekezetével, a mely örömét lelné annak virágzásában, mely életét, vérét is nem sajnálná áldozatul vinni annak érdekében *). (Folyt, köv.) Patay Károly. Aggódó reformátusok. (Vonatkozással a Nemzet f. hó 17-iki vezérczikkére.) Kormányunk félhivatalos lapja a Nemzet „ Ultramontán reformátusok“ czim alatt kemény szavakat intéz hozzánk. Az igen előkelő intést figyelemre keli méltatnunk, nem ereszthetjük el egyszerűen a fülünk mellett. A mi igazság van benne, — fájdalom van — ismerjük be; a beismerés már fél megjobbulás. Egyik másik vádat illetőleg lesz mentségünk. Sőt van ezen czikkben olyasmi is, a mi ellen tisztelettel, de azért egész önérzettel tiltakozhatunk. A czikk keletkezésére a pesti ev. ref. egyház évi jelentése adott alkalmat. Erről a jelentésről mondja, hogy: „Ultramontán néppárti tojásokat költ. Ezen foglalkozás pedig a derék, szép kálvinista kokashoz nem illik.“ „A pesti reí. egyház“ — folytatja — „évi jelentésében revisiót hirdet s az utramontán sajtó ujong, hogy ime, mi előre megmondtuk a rombolást. Az egyházpolitikai törvények feloldották a kötelékeket, melyek az egyháztagokat az egyházhoz kötötték. Hajdan a vallásnak az iskola volt az otthona, s ma alig tudnak számára egy kis időt szorítani, az életre nevelő tantárgyak között.“ A jelentés ezen vádjával szemben igazolja a ezikk, hogy Oroszországot kivéve egy állam se olyan vallásos, mint a magyar állam. Nem mondja senkinek, hogy legye*) Itt is megérkeztek már az első fecskék ! S z e r k,
