Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1898-05-22 / 21. szám

335

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

Márcza.

Isten gyülekezete — az én gyülekezetem.

VI.

„Elhivém azt, hogy a ki elkezdette bennetek a jó dolgot, elvégezi mind a .Jézus Krisztusnak napjáig. Mi képen méltó, hogy én ilyen értelemben legyek mindenitek felől, azért mert elmémben tartlak titeket, mind az én fogságomban, mind ez evangyéliomnak oltalmazásában és megerősittetésében, titeket, mondom, mindnyájan, kik én velem együtt az én örömemben részesek vagytok.“ Fii. VI: 6, 7.

„A szeretet mindeneket elfedez, mindeneket hiszen, mindeneket reményi, mindeneket eltűr.“ I. Kor. 13,7.

Ur Jézus Krisztus, ki szegény földünkbe eliiltetéd a parányi mustár-magot és vártad, hogy abból fa nevekedik majd olyan, a melyre az égi madarak is reá szállhatnak; Uram, ki reménységgel munkálkodtál az emberi lelkekért és a nagy őzéiért, melyet tanítványaiddal akartál eléretni, szeretettel vezérléd őket, megbocsátád értetlenségüket! Oh, tanits minket is, a ki egyedüli reménységünk vagy, tanits minket reményleni, hogy te neked és a te Atyádnak igazi munkásai lehetünk. Szégyennel kell megvallanunk, hogy mi gyakran leverten szemléljük a te gyülekezetidnek e világban való állapotát, hogy mi sokkal jobban értünk a panaszkodáshoz, az ócsárláshoz, mint a reménységben való munkálódáshoz. Uram, változtasd át csüggedésünket reménységgé és örömökké; hisz érezzük, hogy mi szentséges nevedre és igédre szégyent hozunk; elismerjük, hogy a mi hitünk, nem a világot meggyőző hit. Irányitsad szemeinket az Életre és a te egyházad dicsőségére; láttasd meg velünk, hogy az általad ültetett fa hatalmasan növekedik és ágait immár az egész földre kiterjeszté. Lelkesíts közülünk mindenkit a saját gyülekezetében, hogy szeretettel, erős hittel, férfiasán és reményteljesen végezze a munkát: a szájába adott életbeszéde hirdetésében; segélj minket, hogy minden egyes lelket, a kit reánk bíztál, a reménységben munkásokká tehessünk. Uram, te nem veszíted el a csatát, az igazság, a jó nem halhat meg — hanem a sátán fogja elveszíteni a harezot, a hanyagság fog meghalni, a gonosz fog elmúlni; itt e földön tied leend a győzelem, mint megmondád; a sok nyomorgatás után elhozod egyházad virágzó korát és dicsőséges birodalmadat megalapitandod, a mikor híveidet dicsőséggel megkoronázandod. Te az embernek fia és szent Isten, ki az Atyával és a Szent Lélekkel élsz és uralkodói az örökkévalóságban. ií men.

Nekünk sokszor úgy tetszik, hogy komolyan és keresztvéniesen cselekszünk, ha erős szavakkal beszélünk a folyton rosszabbodó gonosz időkről és az egyre terjedő vigasztalan és rettenetes hitetlenségről — az üres, szokás-szerű keresztyénségről, a közelgő nyomorúságos időkről stb. Természetesen mindez komoly és keresztyéni a világ hiú reménységéhez viszonyítva, a mely azt képzeli, hogy mindazok csak maguktól állottak elő, nem pedig a gonoszság tüze lobbantotta lángra

336

a lelkekben. De már kevésbbé komoly és keresztyénien szemben a keresztyén reménynyel és keresztyén öntudattal, a mely jól ismeri, még pedig saját tapasztalatából ismeri a világ és a lélek dolgait és hittel csatlakozik a Krisztushoz, a kitől várja a léleknek azt a csodamunkáját, a mely az egyházat és a népeket új életre kelti a mint magán tapasztalta és az emberek iránt való szeretőiből reméli, hogy az igazság mindeneket meghódít, megtart és üdvözít. Ez az igazi keresztyén remény, de amannál sokkal nehezebb és az emberi erőt felyülhaladja, — mert a Szent Lélek munkája hitet és szeretetet ébreszteni a kis liitü és önző szivekben.

Pál úgy látszik, igen túlzott reménységgel beszél a filippibeliekhez. Csodálatba ejt minket, a kik megszoktuk kicsinylőleg gondolkodni és beszélni a mi gyülekezeteinkről. Nemcsak bizonyos, de teljesen bizonyos, hogy a bennök elkezdett jó el is végeztetik a Krisztus eljövetelének napjáig. Azt mondja, néki kötelessé/e igy vélekedni felőlük. De hát vájjon nem üres beszéd-e ez? Lássuk csak meg az alapot, a melyre rendkívüli reménységét fekteti és azt biztosnak találva : hallgassuk őt magát, hogy tőle reményleni tanuljunk! Bizodalmát az Istenbe helyezi, arra fekteti, hogy az a ki elkezdette, majd el is végzi a jót. Es a gyülekezethez való szeretete kötelességévé teszi a reménységet: méltó, hogy én ilyen értelemben legyek mindenitek felől, azért, mert elmémben tartlak titeket.

De jaj, nem mindenik gyülekezet olyan, mint volt a filippibelieké. Hogy is ne fáradna ki és ne csüggedne el a lelkész olyan gyülekezetben, a melyben mindenkor csak a lelkiekben való tunyasággal és az önmagával megelégedett, holt szokásból való keresztyénséggel találkozik!? Ez nem egyéb, mint a „Böigen“*) nagy és végtelen tömegével való küzdelem, a hol nincs kilátás diadalra. Nincs annak belátása, a ki könnyedén clitéli a lelkészt, ha az nehéznek találja az ilyen harcz folytatását és elunja várni a hajnal csillag fölkeltét. Kérjük inkább teljes szivünkből Istent, hogy segélje meg azt a sok lelkipásztort, a kik hazánkban a legsúlyosabb körülmények között munkálnak és a mennyire tőlünk telik, igyekezzünk szivüket felvidámitani. Karjaikat megerősíteni a viadalra. Ne engedjük, hogy a reményt elveszítsék, mert az a dolog, a miről az apostol beszél, náluk is megkezdetett; Isten náluk is elkezdette a jó munkát, hordozzák ők is sziveikben a gyülekezetei. Ne engedjük, hogy a reményt elveszítsék, mert a reménység nem szégyenit meg, mondja az igazmondó irás.

Pál apostolon kezdve, le e legkisebb falusi lelkészig és misszionáriusig mindenkinek kell tenni valamit Isten országáért és a hitnek és szeretetnek leánya : a reménység azért száll be a keblükbe, hogy el ne csüggedjenek.— Reménységük imponál a világnak, figyelmet ébreszt; reménységük, mint a tűz gyújt és munkatársakat támaszt; reménységük szavaiknak utat nyit! Vájjon nem

*) A «Böigen» Ibsen «Per Gynt» czimü drámájában az alpesek nyomásának personificatiója, mely a '’arab hősére nehezül mindannyiszor, a mennyiszer nagy czéljához közel hiszi maga . Ford.