Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1898-04-17 / 16. szám
255 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 256 zete „fölébredtjeivel *) sokat kell foglalkoznia, de ezt csak úgy immel-ámmal, inkább kedvetlenül, mintsem szeretetből teszi. Mert, sokszor talán ép ezek között vannak a legjobb, legbuzgóbb keresztyének, a kik valósággal Istennek népe és a gyülekezetnek savai lehetnek. Ez emberekkel való érintkezés mind a személyes életét, mind pedig hivatalos működését tekintve hasznára válhatik a lelkésznek. Mert általuk lelkileg erősödhetik, tőlük sokféle impulsust nyerhet, valamint velők és általuk sokkal többek bizalmát nyerheti meg és sokkal szélesebben kiterjedő befolyásra tehet szert, mintsem gondolná. Ugyszinte az emberekre nézve is áldásossá válik a lelkészszel való érintkezés, ha megmondja nekik szeretettel azt az igazságot, a mire szükségük van, ha szűk látókörüket tágítva, a keresztyénség magasabb fokára segíti őket, ha bevonja, ha beosztja őket a gyülekezeti életbe. Viszont az is veszedelmes dolog lenne, ha a lelkipásztor egy ily kör által elhagyná magát ragadtatni, avagy a gyülekezetben egy kisebb gyülekezetei alakitana azokból, a kiket valódi keresztyéneknek tart. Akár az a kör uralkodnék ő rajta, akár pedig ő ezen a körön, egyformán balgaság lenne az; mert egymás képére és hasonlatosságára formálódnának és igen könnyen oly sajátságok fejlődnek ki beunök, a melyeket legjobb lenne fel se venniök és vajmi kevéssé épitendik egymást. A gyülekezet többi része pedig (a kik között talán épen a legjobb keresztyének lehetnek, ama kis körbeliek félszegsége nélkül) betolakodónak és idegennek fogja tekinteni, az által az ő hivatalos működése megnehezittetik. És maga a lelkész is kisértetbe jön, hogy azokra, a kik az ő pártjához nem csatlakoznak, bizalommal és hidegséggel tekintsen. Mély értelmű mondás az, melyet Pál a pártoskodó korinthusi gyülekezethez intézett: „Mert én szabados lévén, mindenektől, magamat mindeneknek szolgájokká tettem, hogy többeket nyerhetnék meg.“ I. Kor. 9, 19. A lelkipásztornak nem szabad más ecclesiát ismernie az ecclesiában, mint az urvacsorálók gyülekezetét. a mint az már kiformálódott és folyton folyvást formálódik. Ne akarjon valamely jelszó alatt, vagy valamely különös vélemény terjesztése czéljá* ból s különösen ne önmagáért kört alakítani, hauem csak az egész gyülekezet jólétére, és — mint a legfontosabb végczélt tekintve — az úri szent vacsorával élők közönségének előmozdítására. De mégis akadnak olyanok, a kiket a lelkipásztornak kerülnie kell. Ilyenek : az Ízetlenül fecsegő *) «Fölébredteknek» (revivalist, erweckt) nevezik külföldi protestáns testvéreink azokat, a kik megtérnek, mintegy a bűn álmából fölserkennek és a közönségesnél nagyobb mérvben éhezik és szomjuhozzák az igazságot. Nálunk az ilyeneket szeretik rajongóknak nevezni — és nem igen szoktunk velők törődni, legfeljebb kicsufoljuk őket. A kellő irányitás hiánya miatt ezekből kerülnek ki a nazarénusok és más e fajta szektáskodók. F. nők, bármily édesen és kegyesen beszélnek is, I, Tim. 5, 11; továbbá, azok a kik azt állítják, hogy az isteni szolgálat külső kereskedés, I. Tim. 6, 5; az eretnek ember, a kit egyszer vagy kétszer megintett, Titus 3, 10. Kerülni kell azokat, a kik az ember idejét haszontalanul fecsérlik, még pedig annál inkább, minél könnyebben találkozhatnak velük. Időnket és erőnket igénybe vevő szolgálatoknak bizonyára meg van a maga határa. De erre ügyeljünk, hogy a határt annál szükebbre ne vonjuk, mint a mint azt az Ur kimérte. gülföld. Drummond Henrik, a magyar közönség előtt is ismeretes tanár halálának évfordulója alkalmával az edinburghi ifjak nagy számmal összejöttek az „Oddfellows Hall“ nevű helyiségben. E helyen tartotta ugyanis Drummond az egyetemi ifjak előtt éveken át hetenként nagy népszerűségnek örvendő vallásos beszédeit. Magam is néhányszor hallgattam Drummondot ilyen alkalmakkor. Diummondnak a skót egyetemi ifjakra tett maradandó hatásának misem lehet erősebb bizonyítéka annál, mint ez az emlékére összegyűlt ifjúság. E gyűlés elnöke az egyetemi rektor Sir William muir volt; a megjelent professorok közül felemlíthetjük, Simpsont, Brum Brownt, Saroleát és Douglast. Elnök a gyűlést megnyitván, felolvasta az I. Kor. XIII. fejezetet, a mely a szeretet hymnusa marad örökké. Majd Dods tanár tartott egy kedves, Drummondra vonatkozó beszédet, a melynek tartalma röviden a következő: „Nem azért jöttünk össze, hogy Drummond elhunyta felett siránkozzunk, vagy hogy egy emlék-kővel szaporítsuk a Drummond sírja felett levőket; néki a közvélemény már állított elégséges emléket! Minket az a törekvés hozott össze, hogy az ő tanításának szellemét ébrentartsuk. Drummond sok minden iránt érdeklődött: a természettudomány, a politika, a sport — de mindenek fölött az ember vonzotta őt. Az ember bajain óhajtott őszinte szivével segíteni. Soha oly szót ki nem ejtett, amit tapasztalás utján jónak nem talált, soha olyat embertársától nem kívánt, amit előbb maga meg nem cselekedett. A természettudomány embere lévén, kerülte a speculátiót — s a praxis volt eleme. Főkép az ifjakhoz szeretett beszélni, biztatván őket, hogy „Éljenek Krisztus társaságában — és kész az üdvösség! A vallás Drummond szerint nem a tudás, de a cselekvés dolga, még pedig a rögtöni cselekvésé.“ Majd Smith Ádám György professor tartott rövid beszédet, igy szólván : „Drummond két nagy kísértésnek volt kitéve. Első kisértője a hírnév volt — s a világ tanúja annak, hogy a még nem 30 éves fiatalember ezt a próbát derekasan megállta. A másik megpróbáltatása későbbi éveiben kereste fel a kínos betegség alakjában, amikor nemcsak, hogy mások javát nem munkálhatta, de még ő rajta is má-
