Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1898-04-17 / 16. szám
247 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP, 248 jövedelme s nem tarthatna 2—3 négyes fogatot, vagy talán egyet se, hanem csak olyan tisztességes két fogatút? Valyon azért olyan buzgó-e a magyar katk. nép, mert a herczegprimás fogata általános feltűnést keltett a millenniumi diszfelvonulás alkalmával?.., Bizony, ha a nép sorsán akar könynyiteni a Magyarországba annyira szerelmes pápa, akkor azt adja utasitásul kedves fiának, Molnár János pápai praelátusnak, hogy az állami szükségletek könnyebben fedeztetésének erre a gazdag forrására mutasson rá az országgyűlésen! Az eddigiekben egyetértek Mocsáryval; de tovább nem. A mit ezután az államsegélyről mond, abból igen-igen kiérzik a politikai pártállás. Ez a kérdés pedig nem politikai pártkérdés. Mit is mond Mocsáry ? „Attól az időtől fogva, hogy még az előbbi kormány elkezdette az államsegélyt felmutogatni s az »1848. XX. t.-cz. szellemével» a maga részéről is kaczérkodni, ki lett cserélve a magyar protestántizmus, úgy hogy bámult rajta a világ. Gyümölcsözött a ravasz politika mindjárt az egyházpolitikai törvények tárgyalásánál. Tanúsítsunk jó magaviseletét, tegyünk zsebre minden kínálkozó alkalmat, minden provokácziót, mely katholikus részről jött; mert a kormánynak érdekében állott, hogy ezek minél kevésbbé ingereltessenek; támogassuk feltétlenül azokat a javaslatokat, melyekkel oly meglepően s ötletszerüleg állott elő a kormány, hogy mutassa ki már egyszer a szabadelvüségi virtusságot. — S elfogadtuk a reversalisokat, a felekezetnélküliség beczikkelyezését s mindezt miért ? Azért, hogy az államsegély dolgában magunknak a kormány kegyét biztosítsuk.» Mintha csak a nemzeti és néppárti lapokat, vagy a íteligiót olvasná az ember, úgy hangzik ez a nehány sor; szégyenpir borítaná el arczunkat, ha el kellene ismernünk, hogy igaz. Nem, nem a Mocsáry által felhozott okból voltunk mi, protestánsok ama javaslatok mellett, hanem ős protestáns elvből kifolyólag. Nem tagadhattuk meg létünk alapját. Ez az igazság. Azt mondja Mocsáry: «Maradjunk a jelszónál, (1848. XX, t.-cz.) de akkor... utasítsuk vissza a lelkészi fizetések kiegészítéséről szóló új törvényjavaslatot, mert ez a két dolog össze nem fér.» Hadd hivatkozzam e részben egyházkerületünk egyházi főjegyzőjére, Körmendy Sándorra, a kiről Mocsáry is tudja, hogy neki politikai elvtársa, hogy opportunitásból meggyőződését soha el nem hallgatja s hogy az autonómiát féltve őrzi; ő egy alkalommal azt mondta, azután, a mikor én a papi javak saecularisatiójáról irtain, hogy «annak ideje még nem jött el szerinte. A mi részünkről bolygatása e kérdésnek talán inkább hátra tolná, mint előmozdítaná annak megértetését. Oly kérdés ez, a mivel nekünk nem szembeszálInunk kell, hanem a mit meg kell kerülnünk. Mi csak maradjunk az 1848. XX. t.-cz, alapján.' Sürgessük annak életbe- i léptetését összes szükségleteink érdekében. Ez lesz a papi javak kérdésének a baczilussa és a mi betegségünk széruma.» (Dun. Prot. Lap 1896. 8. sz.) Én is azt hiszem, hogy a mikor majd sok millióra szaporodnak azok a kiadások, miket az állam a saját jól felfogott érdekében a felekezetek föntartására teljesít, akkor beteljesedik, a mitől a Religió már most oly igen fél, hogy a rendkívüli bevételi források keresése közben az állam szeme a papi javakon fog megakadni. Foglaljunk hát csak teret lépésről-lópésre. A tehetetlen duzzogás mit se ér. Mocsárynak azt az aggodalmát, hogy «a segélyezett lelkészek nem lesznek többé a mi embereink, ők csak fél lábbal fognak állani a ref. egyház statusában» — nem vehetjük valami komolyan. Mocsáry azt is kárhoztatja, hogy iskoláinknál az állami segélyt igénybe vettük. »Nekünk nincs több iskolánk kettőnél: Debreczen és Sárospatak,» sóhajtja. De hát ugyan kérdem: számot vetett a helyzetünkkel, anyagi erőnkkel ? Hát tudtunk volna pl. mi dunántúli egyházkerület, vagy a b.-somogyi egyházmegye olyan pompás* a kor követelményeinek mindenben megfelelő új épületeket létesíteni, mint a milyeneket államsegéllyel létesítettünk? Mikor tanítóink, papjaink fizetését se vagyunk képesek illendően rendezni; mikor mindenfelől azt halljuk, hogy gyülekezeteink roskadoznak a teher alatt: képesek lettünk volna egy-egy főgimnasiumnál 6—8 új tauári állást szervezni? És szégyen talán az az államsegély ? Hát mi nem vagyunk talán fiai a magyar államnak? A katholikusoknak nem szégyen az ország közvagyonából látni el legnagyobb szükségeiket, csak nekünk az ? És ha ezek élvezik a haza jóságát, mi a szegénységünk alól kikandikáló gőggel utasítsuk tán vissza?! Mi jojogos illetményünknek még csak egy-egy részét élvezzük. De lassan-lassan el fog jönni az idő, mikor megkapjuk az egészet. Azért nem is áll, hogy az államsegélyes gymnasiumok már többé nem a mi iskoláink. A ki nem tudná, hogy mily kevéssé érinti autonómiánkat e részben az államsegély: olvassa el a debreczeni ev. ref. főgymn. igazgatójának, Dóci Imrének a Debr. P. L. f. évf. 3. 4, 5. számaiban megjelent értekezését. Ott igen illetékes férfitól tudja meg, hogy nem az államsegély elfogadása fenyegeti veszélylyel iskola ügyünket, hauem az, hogy nincs protestáns tanárképzés. Erre kellene összeszedni erőnket. Engem hát nem aggaszt, ellenkezőleg — megnyugvással tölt el, hogy az állam jóakaróan segítségünkre jő olyan elodázhatatlan szükségeink kielégítésére, miket a saját zsebünkből sehogy se tudnánk fedezni. Arrról, hogy egyházunk «a dissolutió utján« van-e, majd a jövő számban. Kis József.
