Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1897-03-14 / 11. szám

169

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

170

élhetés czéljából is jövedelmét, fizetését mind készpénzben nyerné, mert a földmivelés, gazdálkodás, igen sok időt elvesz a hivatalos kötelesség teljesítésétől s igen sokszor befoly az ember kedély hangulatára, sőt magatartására is. És bizonyára csak is hivatásának élő, czéltudatosan képzett s magamagát folytonosan képző lelkészi kar oldhatja meg feladatát pontosan, s tehet eleget minden tekintetben kötelességének, minden más egész embert igénylő foglalkozás, csak erőtleniti, gyengíti, hátráltatja azt.

Méltán sorakozik mellé ugyancsak egyes lánglelkü adományozók talentumából és szegények jószivvel adakozott filléreiből nem soká létesíthető debreczení protestáns egyetem, melynek millió forint alapjához már nagyon kevés szükségeltetik, ha ugyan már megajánlva nincsen. A homok szemek igy válnak palotákká, a törhetetlen erély, lelkesítő buzgóság ma is csodákat teremteni, létesíteni képes.

Eredményében, czéljaiban áldásos, hasznos tevékenység az is, mit egyetemes egyházuuk, hitfelekezetünk a Horvát, Slavon, fiumei misszió érdekében kifejt. Bár az eredmény még ma sem áll arányban az áldozattal és bár részben nemzet fentartó és fejlesztő a tevékenység, a mit e téren felekezetűnk, az állam minden jogos kötelességszerű támogatása nélkül kifejt; mégis több mint 20,000 léleknek megmentése oly szép, oly nemes kötelesség, melyet bár a legnagyobb áldozatok árán, sokszor bizony saját gyülekezeteink mellőzésével is, de mulhatlanul teljesítenünk és végeznünk elengedhetlen feladatunk, rendeltetésünk.

Jelek ezek, örvendetes tények, melyeket érzéketlenül szemlélnünk nem lehet; világitó tornyok ezek felekezetűnk élettengerén, melyek sejtetni engedik, hogy a czél, az elérendő hatás nem kivihetetlen ábránd, nem csalóka tündérkép, hanem utolérhető, megvalósítható, lelkesítő, buzdító valóság is lehet. S ha ezekhez hozzá vesszük s nem hagyjuk figyelmen kívül azokat az áldozatokat, melyeket a legszegényebb gyülekezetek is önként, minden kényszerítés nélkül hoznak évenként egyházunk fentarthatása érdekében, ha nézzük azokat az itt és amott egyre emelkedő díszes középületeket, templomokat, iskolákat, lelkész és tanító lakokat és azokat a rendes egyházi adózáson felül is adományozott összegeket, melyekkel szegény és gazdag növelni igyekszik Istennek dicsőségét, nem lehet mindezeket látva, hogy egyrészről elismeréssel ne adózzunk hazai protestáns közönségünknek, s másrészről a legszebb remény, a legrendithetlenebb hit ne töltse el lelkünket a jövendő iránt. A mely nép, a mely telekezet ily tettekben nyilvánítja belső erejét, életképességét, a mely eszményiekért lelkesülni, hitéért, vallásáért hevülni, áldozni tud, s nem zárkózik el a kor haladásra intő jeleitől, sőt meghallja éber figyelemmel kisérve a hívogató az intő szót, az ily felekezet nem fog elmaradni, visszaesni, sőt az ilyen felekezeté, az ilyen népé a jövő! Csak mi is kik a népnek vezérei vagyunk, ne maradjunk az egyszerű közkatonák sorában, lobogtassuk magasan a zászlót, melyre magasztos jelszavak : az emberiség közboldogsága, a könyörülő krisztusi szeretet vannak lelirva; nem kell ma

már ellenségekkel küzdeniink, a korszellem nekünk ad igazat, csak használjuk fel az erőt, mely népünkben rejlik, a soha nem lankadó, cserben nem hagyó, őseinktől öröklött hagyományos áldozatkészséget, egyházhoz, valláshoz ragaszkodást és a késő ivadék méltányolni fogja a jelen nemzedék életrevalóságát, buzgalmát, mely megértve a 12. óra serkentő szózatát egyrészről buzdítva lelkesítő, másrészről a zászlót magasan lobogtató vezéreket, s azok lelkesítő példáját követve: hitét jó cselekedetben dicsőíti meg s fölépíteni törekszik már e földön is Istennek, a szeretet krisztusi érdemben és tettekben jelentkező országát.

Patay Károly.

A pápai egyház életéből.

I.

Miután a pápai ref. egyház olyan mint a hegyen épített város, melyről a biblia is ezt mondja, hogy az nem rejtethetik el; s az életjelenségeink megirójának láthatárában is ez az egyház bizonyosan megfordult, legyen szabad felemlíteni azt a szép cselekedetet, melyet ez a legközelebbi évek alatt kebelében felmerült vallásos lendülethez oly szépen és buzgóság tanusitólag hozzá fűzött. Nevezetesen, nem rég történt, hogy elköltött tőkéinek visszapótlása czéljából az egyházi évi adót ötven perczenttel felemelte, tőkéit kevés híján már vissza is állította,— a főiskolára tett régebbi alapítványát 3000 forinttal megszaporitotta. A szegény sorsú iskolásokat évi adakozásból ruházattal évenként segélyezi, — a tandijat a szegényebb sorsú növendékeknek évenként elengedi,— hanyagságból származott iskolamulasztásért, már az utóbbi időben nincs eset rá, hogy valakit bejelenteni kellene, — kebelében leginkább földmivelökből énekkar alakult, — esténkinti vallásos felolvasások a tanár urak (Kis József, dr. Antal Géza) és a növendék lelkész urak segédkezésével hetenkint szép látogatottság mellett kétszer tartatnak.

Az elemi iskola mellett, a serdülő növeudékek számára olvasó-könyvtár áll készen, az ismétlő iskolában a vallástanitásról gondoskodott, a reáliákért a város fizet, a szegények az egyház pénztárából, igaz, hogy mérsékelten, de évenként segélyeztetnek, egy jótékony czélu nőegylet is már megalakult, a confirmándusok mind egyikének vagy újszövetséget, vagy imakönyvet nyújt emlékül.

Mindezekhez járul most az, hogy egészséges szerkezetig és szép tiszta hangú orgonáját a múlt hó utolsó napjaiban jelentékeny áldozattétellel kitisztitatta és országosan ismert Angerer pécsi orgonás művezetői által újra hangoltatta. Kellett is ezen orgonának a tisztogatás, mert 40 év pályázott el az idő idő folyamában azóta, hogy az egyház orgonáját megrendelte; melyre nézve a történeti igazság kedvéért legyen szabad megemliteni, hogy a pápai egyháznak akkor is nem valami nagy, hanem csak a jelenlegihez hasonló kis papja volt.

Egyházi életünk ha nem dicsekedhetik is fényes eredményekkel, de azt sem mondhatjuk, hogy az Urnák lelke ne táplálná a vizeket.

Kis Gábor. ll*