Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1897-02-28 / 9. szám

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

137

durvítja legtöbbször a szépnek, jónak és igaznak megismerésére rendelt élet ifjú éveit.

A czella-rendszer ködös homálya nyugodtan halni tanít ; a tömeges (kaszárnya)-rendszer örökké derült ege — könnyelműen — de legalább is: könnyen — élni.

S mivel az élet sokkal rövidebb, hogysem minden időnket a halálra való késziilgetésre fordítsuk ; annál meg sokkal hosszabb, hogysem minden haszontevés nélkül könnyelműen átheverhetnők; a társadalmi élet e két szélsőségéből vissza kell térnünk a közép útra — a természethez — a családhoz, a család-rendszerhez.

A czella-rendszerü lakás, midőn egy szobácskábán egy, legfölebb két egyén lakik, rideg, vad, embertelen; nem fiatalembereknek való. Mert durvít; felejtet embert, szokást, szót, tettet, erkölcsöt és jellemet. Minden felejtés pedig hanyatlás, ebben, vagy abban; de hanyatlás. Titkos bűnei az ily lakásoknak maradjanak leplezve.

A tömeges (kaszárnya)-rendszerü lakás kötelességeink kifogástalan végzésében is s még inkább önkiformálódásunkban, egyéni képességeinknek — különösen az elméleti téren — teljes érvényesithetésében lépten nyomon akadályoz. Az egyes elvész a tömegben s mint a harangolvadékba dobott ezüst vagy arany — lesz az olcsó folyadékkal együtt — massza. Akarata, törekvése — különösen, ha jó — ritkán éli túl a megszületés perczeit; gondolata, alighogy szárnyra kap, lehull; érzelme, lelkesedése elhalványul.

S mind ennek elszomorító okát nem kell messze keresnünk. Nem lélektani talányok fejtegetésébe merülnünk. Előttünk a való; az elhelyezési rendszer, mely mindent megmagyaráz. Mert, avagy várható-e, komolyan kivánható-e lelkiismerettel, hogy 25—30 tanuló — ki naponkénti 5—6 tanitási óráját együtt, osztályában kimutatott, alig egy négyzet métenyi helyen tölti — a napnak, napoknak s egész tanulói életének minden — ezeken az órákon kivel eső — többi részét is hasonlóképen ismét egyetlenegy szobába szorítva, kellő haszonnal, eléggé gyümölcsözőleg töltse ? Van-e olyan pedagógusa széles e világnak, aki a képzetek keletkeztetésére, a fogalmak alkotására, a gondolkozásra, szóval — a tanulásra — a mi a tanulónak legczimeresebb kötelessége — ne a legabszolutabb csendet tartaná legelső és elengedhetetlen föltételnek ? S ha nincs — aminthogy nincs is — s ha el nem képzelhető az az. emberi hatalom, ügyesség, vagy fortély, mely ily tömeg ifjú embert az egymás iránti előzékenységben és tisztességtudásban annyira elővitt volna, hogy egymást e nemű foglalkozásaikban — legalább 10—10 perczen belül — mozgásaikkal, szavaikkal, eltérő, más cselekvéseikkel, ki- s bejárkálásaikkal, ajtó nyitogatásaikkal stb., ne háborgassák s a szellemi foglalkozást egymásnak költsönösen lehetetlenné ne tegyék : akkor megkövülve kell megállanunk ama — azt hiszem, hogy csak építészeti — talány előtt, mely a tanuló-ifjuság ilynemű foglalkozási elhelyezését a pedagógiai szellemével megegyezőnek tartja s e methodikó-didaktika sikereit állandósítani képes, hasznos, modern találmánynak minősiti. (Folyt, köv.)Szováthy Lajos.

138

Úgyífázi étet.

Hitfelekezetünk életjelenségei és teendőink napjainkban.

(Folytatás.)

A mi középiskolai oktatásunkat illeti, bizonnyal részben leányaink nevelésének rovására túlságos előszeretettel, sokszor tetemes anyagi áldozatokkal erőnket, képességünket meghaladd mértékben tartjuk fen és szaporítjuk azokat. Nem egészen y5 ödét tesszük a 2 protestáns felekezet az ország lakosságának, középiskoláink száma meghaladja az összes középiskoláknak 73_a{lát. Csak az a különös, hogy reál iskolánk egyetlen egy sincf, ág. evang. testvéreinknél is csak az előre látó erdélyi szászok körében van egy-egy. S ez az oka azután annak, hogy a középiskolák és egyetemek látogatása, hallgatása tekintetében, hátrább vagyunk az izraelitáknál, uniáriusoknál, ágostaiaknál sőt maguknál a róm. katholikusoknál is, a miut ezt a hivatoltam ministeri jelentés feltünteti.

Hogy mily hátrányos, mily káros következményű pedig felekezetűnk jelentőségére nézve, ha az ország intelligencziájának, hivatalnoki karának nagy seregében nincs számbeli arányának megfelelőleg képviselve, sőt itt is, amott is tért vészit, talán okadatolnom is felesleges, elég reá mutatnom e sajnosán jelentkező tényre, mely orvoslását egyedül csak abban lelheti, ha gyermekeinket, valamint köznépünk kiválóbb értelmi képességű gyermekeit, a középiskoláknak s különösen pedig a reálgimnáziumoknak menünél nagyobb számmal felkeresésére buzdítjuk.

S most jövök, most érek talán a legelhagyatottabb térre, a legmüveletlenebb mezőre, melyen igazán tétlenségünk, indolencziánk kiáltó jeleivel, a legnagyobb pusztasággal találkozunk lépten, nyomén. — Értem felekezetűnknek, valláserkölcsi életének jótékonysági, felebaráti humánus intézményekben megdicsőülő, jelentkező, életjelenségeit, munkálkodását, a mit röviden talán, egyszerűen misszió névvel is jelezhetünk. Nem akarom ezúttal még csak megemlítés tárgyává sem tenni a külmissziót, melynek érdekében nem csak a nálunknál sokkal számosabb kér. testvéreink hoznak évenként milliókra rugó áldozatokat, hanem a számra nézve jelentéktelenebbek is, mint p. o. herrnhutiak, methodisták, kvekerek, az üdv hadserege, s svajczi, francziaországi protestánsok tevékenységüknek, keresztyén hitéletünk rendszeresen gyakorlott, ápolt és fejlesztett munka mezejéül nézik és tekintik azt. Mily lázas tevékenység, mily áldozatkész munkásság, mily eleven tűz ég és lángol e téren itt és amott a különböző keresztyén felekezetek körében. A Rómában székelő : „congregatio de propaganda fide,u mely a világ miud a négy tája felé kiterjeszti őrködő figyelmét, az angol anglikán, skót egyházaknak, baptistáknak évenként 4 millió frtot meghaladó áldozatai, a németországi protestánsok, kik 1883 ik évben 1.50000 frtot áldoztak a külmisszió érdekében, mily rengeteg számok, mily bámulatos áldozatkészség! Mily elszomorító erkölcsi pir nekünk, kik e téren