Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1897-11-21 / 47. szám
741 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 742 kilépéseket Dem lehet egyedül az 1896. év számlájára Írni. A jövő évi adatgyűjtés ebbeu a tekintetben már több alapot fog engedni a vizsgálódásra. Harmincz évnél fiatalabbak csak 622-en lettek felekezetenkivülivé. harmincz évnél idősebbek pedig 3468-an. Még negyven évnél fiatalabb is teljes ezerrel kevesebb van, mint negyven esztendőnél idősebb; amazok 1495, ezek pedig 2495 fővel szerepelnek a felekzeti kötelékből kilépettek között. Az öregek nagy hajlandóságát mutatja az, hogy a hatvan éven felüli aggkor is nagyobb számot tüntet föl, — 592-őt — mint a harmincz esztendőnél fiatalabb életkor. A nőknél is épp oly kirívó az aránytalanság az idősebb és fiatalabb kor részvétele közt a felekezeten kívüli mozgalomban. Feltűnő például, hogy a Duna és Tisza közti részen 392 ötven évnél idősebb nő lépett ki felekezetéből s ennek a nagy számnak közel fele — 173 — jut a még hatvan évnél is idősebb asszonyokra. A zsidók kivételével valamennyi hitfelekezetnél ezt az arányt tapasztaljuk, hogy az idősebbek — jelesül a negyven évnél idősebbek — inkább hajlanak a kilépésre, mint a fiatalabb korbeliek. Hogy a zsidóknál megváltozik az arány, az könnyen érthető. Náluk nem vallási rajongás, nem is a nazarénus szekta hódítása okozta azt a kevés számú kilépést, hanem a zsidóság szélsőségekre hajló természetén kívül egyéb személyi okok, valószínűleg a megélhetés, boldogulás könnyítése, talán házassági érdek vagy más ilyesmi. Mindezek a kényszerítő okok pedig nem a sírba hajló öreg kornál, hanem a munkás férfikor kezdetén (a zsidó nők közül csak négy hagyta el a felekezetét) lépnek fel. Körülbelül ezek az okok magyarázzák azt is, hogy a városokban, — a hol szintén kevesebb tere volt a vallási rajongásnak — a fiatalabb és a magasabb életkornak kirívó aránytalansága valamivel szelídül, ámbár a negyven éven felüliek itt is többségben vannak a negyven esztendőnél fiatalabbak felett. Az adatgyűjtésnek, melynek főbb eredményeit a föntebbiek ismertetik, volt még egy másik, egyelőre jóval jelentéktelenebb része is: összeírása azoknak, a kik odahagyták vallásukat a felekezeten kivíili állás kedvéért, később azután újra visszatértek a felekezeti kötelékbe, akár abba az egyházba, a mitől előbb megváltak, akár egy másikba. Ilyen eset a múlt évben az egész országban csak tizenhárom volt. Lehetséges, sőt valószínű, hogy ez a szám később évről-évre emelkedni fog; de hogy milyen arányokban és milyen irányban, arra az első esztendő sovány adataiból bajos volna következtetni. Mindenesetre jellemző, hogy a hol legmagasabb volt a felekezeten kívül állók száma, ott a legkevesebb a visszatérő. A Duna és Tisza közti részen egyetlen visszatérés sem fordult elő; a Tisza-Maros szögében másfélezer kilépett közül mindlösszé csak kettő tért újra vissza felekezetibe. Területi összehasonlításokba különben itt most és a jövőben is csak nagy óvatossággal szabad bocsátkozni, mert a belső vándorlás, költözködés miatt mindig igen ^kétséges, hogy a ki visszatért a felekezeti kötelékbe, ugyanazon a helyen, sőt ugyanabban az országrészben jelenti-e be visszatérését, a hol őt mint felekezeten kívülit nyilvántartották ? Az ellenkezőre már ebben az évben is volt néhány példa. Pozsony, Gyula, Nagy-Enyed és Besztercze városokban például történtek visszatérések, holott ugyanezekben a városokban a felekezeti kötelékből senki sem lépett ki. — Valószínűleg a lakóhely változtatása s ezzel a kilépésre alkalmat adott régibb oknak megszüntetése bírta rá ezeket a visszatérésre. A visszatérés nem egyszer valláscserével is járt. A római katholikus felekezetből kilépettek közül egy férfi és egy nő visszatérésekor az ágostai, egy férfi és egy nő pedig a református vallást választotta. Egy ágostai hitfelekezetü nő utóbb a római katholikus vallásra tért, ugyanezt tette két református férfi is. Egy zsidó férfi az ev. ref. vallást választotta, sőt két eset volt arra is, hogy református vallásu férfi visszatérésekor az izraelita felekezetbe lépett. Ezekről tud beszámolni a statisztika, a felekezeti kötelékből kilépettekre vonatkozó első évi adatgyűjtés révén. Vizsgálódásaiból, azt hiszem, azt a megnyugtató benyomást meríthetjük, hogy a vallás szabad gyakorlatáról szóló törvény, a hogy nem tervezte a vallástalanság terjesztését s az egyházak exisztentiális érdekeinek veszélyeztetését, úgy a gyakorlatban sem vált az egyházaknak olyan réméve, mint a hogy azt előre hirdették s a minőnek feltünhetik a most elhangzott panaszos szó után. — Sőt azok után a magyarázatok után, a melyek az első év számait kisérték, joggal lehet remélni, hogy a mozgalom később se fog veszedelmesebb irányba terelődni. Főtáplálójául, úgy látszik, megmarad a nazarénus vallás, mely itt ott még jó ideig számíthat hívőkre. Csábitó erőt kölcsönöz neki az, hogy niucs elismerve, nincs törvényes oltalom alatt: csábitó lehet a nazarénus apostolok fanatikus prédikácziója, bibliás beszéde és cselekedetei, melyek épp oly hűen követik a bibiiát, mint beszéde. De a mostani rajongás és buzgóság — közös ismerttetője különben minden felekezet első éveinek — később alkalmasint alább fog hagyni s akkor az egész ártalmatlan szekta szertefoszlik. Ha mégis nem úgy történnék, s a nazarénus vallás nagyobb arányokban terjedne, — a mi majd kitűnik a felekezeten kívül állók következő évi jegyzékeiből — akkor se volnának czélra vezetők az olyan retorziv intézkedések, a minőknek sorozatát nyitják a felsőbaranyai ev. ref. egyházmegye legutóbbi javaslatai. — A kelleténél súlyosabb egyházfegyelem, minden erősebb öszöszekoczczanás a hívőkkel azt eredményezheti, hogy azok élnek a törvényszabta jogukkal és kilépnek a felekezeti kötelékből. Itt rejlik a felekezeti kényszer eltörlésének egyetlen veszedelme, vagy legalább veszedelmessé válható momentuma, de ezen segíteni, vagy ezen rontani függ leginkább az egyházaktól is. A hol a lelkipásztor híveivel örökös zsörtölődésben él, azoknak érzékenységét minduntalan provokálja, merev felekezetiességből a más felekezetttel békében élőket, összeházasodókat üldözi, ott — nem egy példa volt rá — könnyen elkeseríthet egész családo
