Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1897-11-14 / 46. szám

725

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

726

képpen. 2. Három kerületben, u. m. a dunamellékiben, dunántúliban és erdélyiben más kerület püspökét hívták meg az avatásra, a két tiszaiban pedig megelégedtek a kebelbeli esperesekkel. 3. Négy kerületben vagy a felavatás előtt, vagy a felavatás után beszédet mondott az új püspök; erre vonatkozólag az erdélyiből nincs adatunk.— 3. Három kerületben, u. m. a dunamellékiben és a két tiszaiban az új püspök az avatás keretében tette le az esküt, a dunántúliban azon kívül; az erdélyiből nincs adatunk. 5. Ugyancsak e három kerületben a kézrátételt az esperesek végezték, az erdélyiben az avató püspök és az esperesek, a dunántúliban egyedül az avató püspök, de az új püspök mindenütt térdepelt.

Egyéb részletekre nézve annyifélék a szokások, hogy előszámlálásuk hosszadalmas ismétlésre vezetne.

Vélemény. Az az episkopális maradvány, a melyet az evang. reform, egyház a püspökavatásra vonatkozólag a Komjátii és Geleji Katona kánonok alapján megtartott és gyakorlatnak indított, íme, már mindjobban megtenni evangyéliomellenes gyümölcseit; a sokféle püspökavatási ceremóniák közt eligazodni többé alig lehetséges. Sőt már odáig jutottunk, hogy a kerületek bizalmának első letéteményeseit, első tisztviselőit más kerületbeli püspökök avatják fel, mintha nálunk nem a kerület részéről jönne az elhívás és a megbízatás! Püspökeinket, a szélesebb kormányzói tisztük mellett is: „primus inter pares“- eknek nevezett lelkipásztorokat pápás püspökök módjára ordinálják prot. püspökök, most már nem is a kerület első tisztviselőségére, hanem egy új rendbe, a magyar reform, püspöki karba. Ezek azonban inkább csak kormányzati sérelmek, de van hitvallási is. Avagy nem ilyen-e az, midőn a felavatandóra nem a segítségül hivott szentlélek áradoztaíja ki láthatatlan áldásait, hanem a felavató püspök adja mintegy láthatólag saját kezeiből sáfárolva, tehát kézzelfoghatólag a Krisztus és az anyaszentegyház áldását! íme, a kulcshatalom, a legteljesebb pápás értelemben, teljes kigúnyolásául hitvallási elveinknek !

Ilyen szomorú, sőt megdöbbentő tünetek közt, a sárospataki theol. akadémia tanári kara, hitvailási és kormányzati elveinkhez való hűségétől hajtatva kimondja, hogy a püspökavatást, mint különben is hitvallást és kormányzati elveinkkel ellenkező szokást, megszüntetennek tartja.

Aztán minthogy a püspöki állás igen tiszteletre méltó volta mellett is csak kormányzati, közigazgatási állás : elégedjék meg mindegyik, magát reformátusnak tartó kerület annyival, hogy megválasztott püspökét, — mint a hogy az egyházmegyék az esperest — tisztán közigazgatásilag, a közgyűlésben állítsa be a hivatalába, felesketéssel, programmbeszédének meghallgatásával és a kerület főgondnokától vagy főjegyzőjétől tartandó üdvözlő beszéddel.

Egyháztársadalmi gyakorlati kérdések.

(Vége.)

A magyar társadalom nem keresztyén osztályának pénz és foldvagyonnal biró részénél, a közvélemény a fényűzés egy nemét rossz jelnek tekinti; ha a nem keresztyén bérlő földbirtokos, fényes négyes fogaton kezd járni, úgy tartják, hogy az (ne essék sértésül senkinek) hitel és vagyonapadásnak, szegényedésnek jele. Tagadhatlan, hogy némi részben igaza van a közvéleménynek, mert magunkon is tapasztalhatjuk, hogy minduntalan emlegetett, panaszképen elősorolt szegénységünk mellett, lehet hogy annak eltakarásáért, a czimkórság négyes fogatán járunk. Ha már a világiaknál nevetségességig megy a czimkórság, ha észlelhetjük, hogy a báró is épugy mint a földet öröklő földbirtokos, a tollnagykereskedő, a t. ház öt éves tagja — egyformán nagyságos és a megérdemlőit czimü tekintetes ur kedves neje nagyságos, ha a „galagonya tövis-király, a bógócs kórró-czédrus“ akar lenni, ha minden a fejlődés és korszellemnek némi gúnyt ki nem zárható tulliajtása lehet a világiak körében, azért a lelkészségnek tiszteletreméltó állásához, szex*ény sorsához, üdvre vezérlő nemes hivatásához híven, nem szabad hiú dicsőség kívánójának lenni (Gál. 5. 26.) az Ur szolgájának nem szabad felejteni az Ur ezen szavait: „a felfuvalkodott szivüt el nem szenvedhetem“ (Zs. 101.

5.) — A czimkórságot, a hiúságot irtogatta az Idvezitő is két élű fegyverével, midőn igy szólt: ne hivattassatok mestereknek, ne hivattassatok doktoroknak (Máté 23. 8. 10).

Hogy mennyire tért hódit és milyen osztály falakat állít a hiúságon alapuló czimkórság a református lelkészek között? azt fájó érzéssel lehet tapasztalni a lelkészeknek egymássali érintkezésénél, a mi lehűti az együvé tartozás, a lelkésztestvériség meleg érzetét. Szerény, szívből eredő kérésem azért a lelkészekhez: szálljunk le a hiuskodás, czimkórság négyes fogatáról, mert nem szép dolog, ha a lelkész őt meg nem illető toliakkal ékesitgeti magát. Ne kicsinyeljük egymást, hanem mint testvérek úgy szeresse kiki lelkésztársát, nem nézve, hogy közpap-e vagy tisztviselő.

A mit mégis a hivatal tisztsége megkíván, és nincs a szerénység rovására, alázatos nézetem szerint, a kántortanitókat, mint sokszor a szószékben is helyettesitőinket körünkbe vonva — a kiket kezdenek tekintetes czimmel csúfolni, — egyetértéssel állapodjunk meg abban, hogy a kántortanitónak: „tisztelt“, a segédlelkésznek: „tiszteletes“, a rendes lelkésznek: „tisztelendő“, az esperesnek és a kerületi életfogytig választott tisztviselőnek: „nagytiszteletü“, a püspöknek „főtisztelendő“ legyen a hivatalos czime. Azok az érdemes öregek, kik hivatali tisztségükről lemondanak s mint rendes lelkészek kapálgatnak egy-egy tőkét az Ur szellőjében, életük végéig nyerjék meg a viselt tisztség hivatalos czimét.

Sem zsinat, sem konvent nem rendelkezik e tárgyban, egyháztársadalmi utón kell tehát eczimkérdést megoldani.