Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1897-10-31 / 44. szám

695 megegyeztethető eljárási módja a lelkészavatásnak ? Előre bocsátván itt azt, hogy megbízatásunk a kérdés liturgiái oldalára nem terjed ki: a felelet megadásánál mellőzhe­­tőnek, sőt meUőzendőnek tartjuk a liturgiái részletessé­get; e helyett csupán a követendő eljárás főmozzanatait emeljük ki, a tüzetes szabályzat kidolgozását pedig a főt. egyházkerület czélzata szerint a zsinatnak hagyjuk. A megjegyzés után feleletünk, illetőleg véleményünk a kö­vetkező : 1. A rendes istentisztelet elvégződése után, a lelkész, avatási szertartást nyissa meg a gyülekezet alkalmi éneke ? pl. a 235. dics. 1-ső verse: „Oh Isten, a ki pásztorokat,“ vagy valamely más, de odaillő és együttesen zengendő ének ; azért, mert minden szertartásnak közös énekléssel kell megkezdődnie. 2. Minthogy a lelkészavatás kormányzati ügy is * tehát álljon elő a kerület főjegyzője és rövid szavakka jelentse ki a szertartás czélját, felolvasván a felavatan­­dók neveit, illetékes gyülekezetük megemlitésével; * felavatandók pedig nevök említésénél egyenként álljanak fel, hogy igy mintegy bemutatkozzanak. 3. A püspök vagy esetleg az esperes, vagy bármely erre leikéit rendes lelkész, az urasztala mellől tartson alkalmi beszédet, az urasztalát körül álló felavatandók­­hoz, mely részéről a szokásos kérdések feltevésével, a fel­avatandók részéről pedig hangos feleletadással végződjék. 4. Tegyék le a felavatandók a szokásos esküt, az egyházkerületi főjegyző előmondása mellett. 5. Zendítsék rá felavatok és felavatandók a 37. dics. 1-ső versét, a „Jövel szentlélek Ur Istenu-t, együttesen, mivelhogy a szentlélek ajándékira mind a felavatóknak^ mind a íelavatandóknak egyaránt szükségük vagyon s ha éneklésükhöz esetleg a gyülekezet is hozzácsatlakozik annál hathatósabb és lélekemelőbb lesz az, de a kezdés mindenesetre a lelkészi kaiból induljon ki. Éneklés után; 6. Járuljanak a felavatandók a felavatok elé és fe­jőket meghajtva fogadják a vének kezeinek rájok vette­­tését és az addig tanson, mig a felavató könyörgése el nem végződik. Orgonaszóra itt semmi szükség. Ezzel a szertartás elérvén az igazi csúcspontot, innen már álta­lánosba való visszatérésnek kell következni. Ezért mint­­eg áthidalásképpen : 7. Szóljon a felavató még egyszer a felavatottakhoz, most már különösebben a kerület nevében, de röviden és velősen, itt alkalmazván az u. n. elbocsátást és felhatal­mazást ; aztán imádkozásra hívja fel az egész gyülekeze­tei, a melyet az Úri imádság után áldással végezzen. 8. Zenditse rá az egész gyülekezet valamelyik al­kalmas éneket s aztán pár vers eléneklése után oszoljon el. Végül még csak annyit, hogy ha majdnem általános szokás szerint, énekkar is kíván közreműködni: annak, véleményünk szerint, két helyen, u. m. a szertartást kezdő gyülekezeti ének után és a szertartást végző gyü­lekezeti ének előtt lehet részt juttatni. I. B) A lelkésziktatás. A lelkésziktatással jelen­leg igy állnak a kerületek : a) A Dunamellékeu az iktatás nincsen szabátyozva, 696 s ha iktat is valaki valakit, az iktató papot a beköszönő pap szokta leginkább meghívni. b) A Dunántúl sincs mindenütt lelkésziktatás; ahol van, többnyire az esperes végzi és többnyire igy megy végbe: Éneklés után kiáll az iktató és az új lelkész az urasztala mellé, hol az előbbi beszédet mond, melynek végén kijelenti, hogy a lelkészválasztást a felsőség hely­benhagyta és már most felszólítja az uj lelkészt bekö­szönő beszédének a megtartására. Ott ennyi ma az egész iktatás; régebben azonban ott is szokásban volt a tem­plom kulcsának, a bibliának stb. ünnepélyes átadása. c) Erdélyben a lelkésziktatás lényege az, hogy mi­dőn az új pap elfoglalja az állását, ez esperes vagy meg­bízottja beszéddel ajánlja őt a gyülekezetnek, átadván egyszersmind az új papnak a templom kulcsait, klenodiu­­mait stb., aztán az uj pap beköszön. d) A tiszáninneni kerület 1883. évi őszi közgyűlésén (9. p. XI.) alkotta meg e tárgyban első szabályrendeletét „A lelkész belépése az egyházba“ czim alatt, melynek veleje elsőbben is az, hogy a megerősített lelkész az es­peres vagy megbízottja jelenléteben ünnepélyesen bekö­szön ; azután pedig az, hogy az esperes vagy megbízottja a lelkészlakon, az adminisztrátor lelkész és a presbyté­­rium jelenlétében átadja az új lelkésznek a templom és az egyház ládája kulcsait, a pecsétnyomót stb. s az ezek­ről szóló leltárt, az átadó adminisztrátor és az átvevő új lelkész aláírván, az egyház ládájába helyezik. Ezt a sza­bályrendeletet az 1893. évi tavaszi egyházkerületi jegy­zőkönyv 95. száma lényegében fenntartja, mindazáltal az­zal a két módosítással, hogy l-ször hajlandó, hogy ezentúl egyházalkotmányunknak megfelelőbben ne az esperes vagy megbízottja, hanem az egyházmegye elnöksége, illetőleg megbízottai jelenjenek meg a beköszönésen ; 2-szor: kivé­telt képeznek e szabály alól az olyan esetek, mikor se­gédlelkészek köszönnek be rendes lelkészül.— Ilyenkor az esperes vagy megbízottja a jelenlétében már bekö­szönt ifjú lelkészt szeretettel ajánlja a gyülekezet hajla­maiba s néhány szóval a gyülekezetei megáldja. — Ezek azonban csak az urasztala mellől történhetnek és nem a kathedráról, mivel ezek már kívül esnek az isteni tiszte­let keretén és annak lényegéhez egyáltalán nem tartoz­nak. Templomkul s stb. stb. átadása s más ilyen külön­legességek egyáltalában nem engedtetnek meg, mivel a beköszönő lelkészek a templomi szolgálatra, a kehely és biblia használatára már különben is megkapták az ex­­missziót. e) A tiszántúli kerületben a beiktatást általában véve nem gyakorolják; ott a lelkész csak beköszön s ha azon kívül van még valami, mint üdvözlés, tisztelgés stb. az már a presbitériumban vagy egyebütt történik. Újabb időben azonban szórványosan már ott is kezdenek iktat­­gatni, természetesen beszéddel vagy beszédekkel és a szo­kott tárgyak átadásával. Az elmondottak összegezéséből kitűnik, hogy a Duna­­melléken és Tiszántúl a lelkésziktatás sem mint szokás, sem mint intézmény nem áll fenn és inkább csak szór­ványosan fordul elő; a Dunántúl már mint szokás gyak-DUNANTULI PROTESTÁNS LAP.

Next

/
Thumbnails
Contents