Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1897-10-24 / 43. szám

677

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

678

latának indokolásában, hogy a viszonyok azóta még inkább kiélesedtek, sa tényleg fenforgó állapotnak még nagyobb szüksége van rá, hogy törvényes alappal láttassák el.

A törvényhozás ilyenformán, mikor a vallás szabad gyakorlatát biztosító törvényben biztosította egyúttal a felekezetközi állásra való jogot is, s különösen mikor a törvényhozás egyik fóruma a másiknak konzervatizmusával szemben nemcsak elvi okok alapján, hanem a gyakorlati szükségesség szempontjából is ragaszkodott a törvénynek a felekezetközi állást szabályozó szakaszaihoz: — nyilvánvalóig ellehetett készülve rá, hogy ezt az uj jogot miugjárt igénybe is veszik. Százezernél is többen élni fognak vele mint a hogy a 75-iki javaslat jósolja. (Folyt köv.) De. Buday László.

A sárospataki ev. ref. theologiai tanári kar véleménye a lelkész-, esperes, és püspökavatás és beiktatás kérdésében.

A sárospataki theolologiai tanári kar, a tiszániuneni egyházkerület 1896 évi őszi közgyűlésének 32. számú jegyzőkönyvi pontjában azt a megbízatást kapta a egyliázkerületől, hogy

I. a lelkészválasztásra és beiktatásra,

II. az esperes avatásra és beiktatásra,

III. a püspökavatásra és beiktat'sra vonatkozó szokásokat, eljárási módokat a különböző egyházkerületekből szerezze be és azoknak ösmertetése mellett adjon véleményt egy, — hitvallási és kormányzati elveiknek megfelelő, oly eljárásra nézve, mely annak idején a konvent által a zsinati törvényhozás elé terjeszthessék, szabályzat alkotása végett.

A tanári kar ennek a megbízatásnak eleget tett és e végből a különböző egyházkerületekből vett, sokszor bizony szük-szavu értesítés alapján, az ott fenn álló szokásokat ésjeljárási módokat a jegyzőkönyvben megnevezett sorrend szerint ösmerteteti, mindenik czimhez hozzá csatolván egyúttal a kívánt véleményt is, melyet mint általános érdekűt egész terjedelmében közöljük, a mint következik.

I. A) A lelkészavatás. A lelkészavatást általános szokás szerint rendes isteni tisztelet előzi meg, a melyen többnyire a felavatandók egyike prédikál. A felavatási szertartás pedig lényegileg igy megy végbe : 1. A felavatandók a dunamelléki, dunán- és tiszántúli kerületekben az ur asztala köré állanak, nálunk ugyanott ülve maradnak; Erdélyből az erre vonatkozó szokás hiányzik 2. Következik a felavató beszéde, a dunamelléki, dunán- és tiszántúli kerületekben az urasztala mellől, nálunk, a a szószékről; Erdélyből az adat hiányzik. — 3. A felavató az erdélyi és a két tiszai kerületben a szokásos három kérdést intézi a felavatandókhooz, melyeknek tartalma a hivatal önként való elvállalására, istenigéjének a szent könyv és a hitelvek szerint való hirdetésére és a /lelkiösmeretes hivatalviselésre vonatkozik mind a három Jielyeu. A két dunai kerületből vett értesitések hallgatnak e pontról. 4. A felesketés körülményei majdnem mindenik kerületben különbözők. Dunamelléken maga a felavató püspök nevezi meg személyenként, beszédének végén az új pásztorokat és eskütételre hívja fel, a mit ezek, az egyházkerületi főjegyző előolvasása mellett hangos szóval nyomban le is tesznek. Dunántúl a püspök, hivatkozván arra, hogy a felavatandók hivatalos esküjüket már a sz. szolgálatra való ünnepélyes kibocsátás alkalmával letették, térdre borulásra és Isten áldásának apostoli szokás szerint való elfogadására szólítja fel őket. Erdélyben már ismét van esketés, valamint a Tiszántúl és minálunk is, szintén az egyházkerületi főjegyző előolvasása mellett. A legnagyobb eltérés e ponton a tiszáninneni kerület szokásában mutatkozik, hol az eskü letételét a felavatandók életrajzának az egyházmegyei főjegyzők által való felolvasása előzi meg. — Ez a szokás tehát társ nélkül áll az országos egyházban. 5. A felavatandók éneklése, -- általában a papok éueklése — ekként van szokásban: A Dunamelléken nem énekelnek: a Dunántúl, mintegy a kézrátétel bevezetéséül, letérdepelve éneklik a 37. dics. 1. versét a felavatandók; Erdélyben eskü után énekli a „Jövel szent lélek Ur Istent“ az esperesi és a jegyzői kar; Tiszáninnen ugyanezt éneklik a felavatandók, de az eskü előtt; Tiszántúl már ismét az eskü után énekelnek az esperesek és a íelavatandók, de nem a 37., hanem a 44-ik dicséretet. (Óh szent lélek, hívek bölcs tanítója.) A kézrátétel és a velejáró megoldás mindenütt térdepelve megy végbe, de nem mindenütt egyenlő módou. Dunamelléken a letérdepléskor a kórusban zeüdül föl a 37. dicséret, mely alatt az avatandók szüntelen térdelnek, a püspök és az esperesek pedig folyton a szentelendők fején tartják kezeiket és az ének elhangzása után a püspök és az esperesek, — mindenik egy-egy bibliai mondással — áldást kérnek a térdeplőkre. Dunántúl egy-egy szent Írási hely elmondásával áldja meg őket a püspök, az esperesek pedig az előttük állók fején nyugtatják kezeiket; ez a szokás tehát, hogy a kézrátételt állva íogadják a felavatandók, szintén társ nélkül áll az országos egyházban. Erdélyben az esperesi és jegyzői kar éneklése alatt a felavatandók folyton térdepelnek, a püspök és esperesek kezeiket a fejeken nyugtatják ; azután felállnak és úgy fogadják a „kibocsátást a papi pályára“, a püspök áldásában. Tiszántúl a térdeplőkre a szokásos kézrátétel közben, a püspök könyörgéssel kér áldást; Tiszáninnen ugyanígy, de könyörgés helyett megáldást mond. — 7. A kézfogás. Ez a tiszántúli és dunamelléki kerületben állandóan szokásban van, úgy hogy a már felavatott lelkészek az előbbi kerületben a püspökkel, az utóbbiban a püspökkel, minden jelenlevő esperessel, gondnokkal és kerületi tanácsbiróval kezet fognak, Tiszáninnen néha van, néha nincs kézfogás: ha van, akkor is csak a püspökkel és az esperesekkel.— 8. A püspök második beszédet mond, mely a dunántúli és tiszántúli kerületből kib csátási, illetőleg intő, buzdító beszédnek van jelezve és ez az utóbbi értelemben áll a tiszáninneni szokásra is. Az erdélyi és a tiszántúli kerületben a püspök második beszéde után a lelkészek még egyszer énekelnek és pedig Erdélyben a „Hiszek egy Istenben“ kezdetű éneket, Tiszántúl a 76. dics. négy versét. (Szent vagy örökké stb.) — 9. Végre a szertartást mindenütt az avató püspök áldást kérő imádsága és gyülekezeti éneklés rekeszti be. (Folyt, köv.,)