Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1897-08-29 / 35. szám
555 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 556 megjelöljük a személyt, a melyre vonatkozik“ stb. stb. Hamar meglátható a bírálatból, hogy Kérészynek fogalma sincs modern nyelvtudományról, mikor dialektikus kifejezések alapján talál hiányokat az irodalmi nyelv tankönyvében, mikor a határozók tanában, melynek újabban egész irodalma van, egyáltalán nem otthonos, mikor végül az igeidők beosztását, mely újabb szellemben irt magyar és latin nyelv könyvéinkben kis eltéréseket leszámítva csaknem teljesen egyező, egyáltalán nem akarja elismerni. — És mindezek koronája, mikor a Nyelvőr szerkesztőjének magyarságát akarja bírálni. Nem czélom azonban legkevésbbé sem, hogy ellenbírálatot írjak. Megvédi az a nyelvtankönyv önmagát. — Csak még egy szót e dologról. Egy tárgyat sem tanít ügy a tanár, de főkép nyelvtant nem, hogy a tanulónak kezébe adja a könyvet evvel: „vedd, tanuld meg, ettől a sortól eddig, ez a ritkított betűs a szabály, ezt szórólszóra kell tudnod!“ Nincs oly könnyű stílusban irt nyelvtana a világnak, amellyel ily módszer mellett eredményt tudjanak felmutatni I. gimn. osztályban. Már pedig, mikor a Simonyi nyelvtan bírálója mindenhol a túlságba vitt könnyen érthető stílust, mondhatnám tán a pongyola definicziókat keresi, akkor ilyenféle tanításra gondolhat csak s a tanár magyarázó, megértető szerepet, melynek teljes érvényesülése után következik csak a tankönyv, teljesen figyelmen kívül hagyja. Nem csodálom ezt a pataki igazgató tanácsostól annál kevésbbé sem, mert egész fellépése a tanár munkájának, a tanár szakképzettségének, a speciálisan módszertani tudományos kérdésekben egyedül illetékességének semmibe vevését bizonyítja. És itt visszatérhetek arra, amiről tulajdonképen szólani akarok : mennyiben áll ez a látszólag kicsiny s a személyeskedések által helytelenül el mérgesített ügy a protestáns tanüggyel szoros összefüggésben. Mire való az elöljáróság ? Hogy pártatlanul szigorú bírálója legyen az egyes tanárok munkásságának és kötelességteljesitésének, hogy ellenőrizze, vájjon a felügyelete alatt álló intézet azon a szinvonalon áll-e, amelyen az állammal folytatott nemes verseny korában állnia kell. De korántsem arra, hogy az egyes tantárgyak anyagát, feldolgozásának módszerét parancsával szabja meg, hogy egyéni Ízlésnek hódolva közismert jó könyveket küszöböltessen ki az iskolából és — difficile est satiram non scribere — tankönyvet ajánljon a tanári karnak. Mert ha ez a kötelessége az elöljáróságnak, akkor ne követeljen többet tanári oklevelet s menjen vissza a régi időbe, mikor egy-egy jeles papi diploma mindenre képesített. Mert az ily eljárásnak kiszámithatlan káros következményei lehetnek. Megtörténhetik s bizonnyal meg fog történni az, hogy evvel azokat az embereket, kiket működésük szabadságában megakadályozni akarnak, távol tartják az intézettől, az önállóbb és határozottabb egyéniségeket az iskolából száműzik, s ezzel átmeneti állomásokká változtatják át a protestáns iskolákat, melyekből mindenki szabadabb levegőjű vidékekre áhítozik. És csodálatos bár, e -Szabadabb levegőt az államnál is előbb élvezheti, az államnál, melynek úgy is minden törekvése oda irányul, hogy jobb erőinket magához vonzza.—Volt idő, mikor éppen a protestáns tanár szabadsága volt irigyelt állapot és ettől most a Kérészy Barna-féle dilettantizmus káros beavatkozása akarja végleg megfosztani. Ismételten jeleztük már, hogy a pataki igazgató-tanács hivatása körét messze túllépte, mikor műkedvelő tagjával azt a fatális bírálatot megiratta. S nem győzünk azon csodálkozni, hogy az autonómiájára féltékeny protestáns egyház egy saját kebelében lévő testület autonómiáját akarja kijátszani. Hisz igy ez a testület elkedvetlenedik attól, de sőt lehetetlenné is lesz neki, hogy a protestáns egyháztársadalmi életben oly fontos hivatását valóban betölthesse. A tudományok folyton fejlődnek s ha azt akarjuk hogy intézeteink is ennek megfelelőleg fejlődjenek, tisztelnünk kell a szaktanárok meggyőződését és tudását, s tisztelnünk kell a tudományos kérdések megítélésére egyedül hivatott tanári kart. Mert korántsem áll, amit a pataki igazgató-tanácsos állít, hogy szemernyi józan ész többet ér mint a szaktudomány, legföljebb az, hogy józan ész nélkül a szaktudomány mit sem ér. S ha igaza van abban, hogy a tudományos világban a vélemények eltérők lehetnek, akkoi ne fogadjon el tudományos dolgokban tudománnyal foglalkozók ellen irodalmi megbízatást ő, „a tudatlan laikus.“ Végezhetnénk is talán. Hisz világos igazságnak hosszas bizonyítása józanul gondolkodók előtt felesleges munka, felesleges tehát annak bizonyítása is, hogy a pataki igazgató tanács a bírálat nyivánosságra hozásával súlyos hibát követett el önmaga és a gondozása alatt levő gimnázium tanári karának tekintélye ellen. És midőn mi is ebben a véleményben vagyunk, nem győzünk csodálkozni azon, hogy éppen egy protestáns tanár (a Pataki Lapok szerkesztőjét értem) vállalkozott arra, hogy elöljáróinak hibás lépését mentegesse s hogy a tanári önérzet és jogkör védőit, igy első sorban Grammatikust, botrány haj hászóknak nevezze. Ha botrány hajhászás az igazságnak megvédése, akkor Grammatikus felszólalása botrányhajhászás volt. De a meddig az elöljáróság nem rabszolgai munkát követel tanáraitól, ameddig az egyéni meggyőződésnek és tudásnak tiszteletét megadja, addig a Grammatikus-féle felszólalók csak dicséretet és nem megrovást érdemelnek. Dicséretet azért is, mert hisszük, hogy felszólalásának s a felszólása nyomában keletkezett vitának meg lessz a maga üdvös hatása. Hisszük, hogy ha az elöljáróság nem is fogja az igazgatótanácsosának egyszer adott megbízását meg nem történtnek tekinteni, a tanári kar nem fogja cserben hagyni szakemberét, propositi tenax marad és állhatatosságával az ügyet, a protestáns tanári kar tekintélyét és vele hazai tanításunknak ügyét diadalra fogja juttatni. : Observator*
