Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1897-08-01 / 31. szám

489

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

490

E felemelő és tartalom dús beszéd után, mely a közgyűlés minden tagjára mély benyomást tett: inditvánj-oztatott, hogy a közgyűlés — főtiszt, püspök ur szives látogatásáért és közgyűlésen való megjelenéséért — hálás köszönetét fejezze ki, s egyúttal határozatban mondja ki hogy főtiszt, püspök ui eszmékben gazdag beszédének tartalmát jegyzőkönyvben megörökiti és a számvevőszékek felállítását s a lelkészi fizetéseknek törvény szerinti rendezését, — mint általunk megvalósítandó elvet — elfogadja.

A közgyűlés ez indítványokat kitörő lelkesedéssel elfogadta s a számvevőszékek felállítását s a lelkészi fizetéseknek rendezését — részletes tárgyalás szempontjából — a tárgysorozatba felvette.

Felolvastatott ezek után esperes urnák egyházmegyénk kül- és beléletét, erkölcsi és anyagi viszonyait híven feltüntető elnöki és esperesi jelentése, a mely 9 évi esperesi hivataláról leszámoló egyúttal búcsúbeszéde. Nagyon szeretném egész terjedelmében közölni, — de a tér szűk volta nem engedi, — hogy ne csak jegyzőkönyvünkből olvashatnák gyülekezetünk, hanem látná, ismertetné e becses lap minden olvasója, sőt az egész egyházkerület, azt a temérdek tenni valót, felhalmozódott ügyet, testet, lelket emésztő munkát, melyet nálunk egy embernek, az esperesnek végeznie kell. Mi gondoltuk ugyan, de teljes valóságában nem tudtuk, mennyit dolgozott esperesünk, most látjuk és csodálkozva kérdezzük : hogyan lehetett ennyi munkát végeznie ? Lássuk csak, hogy halvány sejtelmünk legyen róla: 80 egyházat személyesen meglátogatni, 80 egyháznak számadását, költségvetését pontosan megvizsgálni 3000 számon felüli levelezést beiktatni, elintézni; egyik legnépesebb egyházban minden lelkészi szolgálatot végezni; a csurgói főgymnásium építési ügyében most mikor legtöbb gondot és fáradságot igényelt, gyakran és sűrűén — Nagym. vallás és közoktatásügyi minisztériumba Budapestre utazni; e mellett bizonyára egyházunk javára — a vármegyének évnegyedes közgyűlésein és a havonként ülésező állandó bizottság tanácskozásain — mint biz. tag — megjelenni,— im ezen munkák várakoztak reá — és teljesítést tőle vártak. Mindezeknek betetőzéséül azt is megemlítem, hogy két év óta káplánja nem volt . . . tehát mindent és mindenütt maga cselekedett, maga végzett.

Ezeknek előre bocsátása után szükségesnek látom az esperesi jelentésből a következőket szószerint közölni:

„Az aklotmányos élet követelménye, hogy kit a társadalom felügyelettel biz meg, az eljárásának eredményéről megbízójának beszámolva, letéteményese lévén bizonyos tekintetben a társadalom jogainak ; jog gyakorlását^ kötelesség teljesítését bírálata alá bocsássa azoknak, kik felhatalmazták a jog gyakorlásával, kötelesség teljesítését bírálata alá bocsássa azoknak, kik felhatalmazták a jog gyakorlásával, megbízták a kötelességek teljesítésével.— Nehéz munka vár az alkotmányos élet szolgáira, mert a társadalom sokféle gondolkozása, véralkatu, nevelésű, miveltségü tagokból állván sokféle igényt támaszt megbízottjával szemben; s ugyanazon munka, mely kielégíti f

egyiket, elégedetlenné teszi a másikat, ugyanazon eljárás, melyet helyesel az egyik, helytelenítését vonja maga után a másiknak ; a társadalom bírói széke előtt sem teljesen felmentett, sem egészen elitéit szolgája nincs az alkotmányos életnek. Ily szempontból állok megbízóm, az egyh. megye elé; ily szempontból kérem egyházmegyém felmentő vagy marasztaló Ítéletét — kit kilencz rövid évig állott a kötelességek mezejére munkásul.

Nem várom, nem várhatom mindenkitől helybenhagyó bírálatát munkálkodásomra, de nem is félek attól hogy csak kárhoztató Ítélet sújtson, mert lelkiismeretem nyugodt, hogy hanyagság, vagy rossz akarat miatt közügyeinknek kárát elő nem mozdítottam, szándékosan a szeretet és igazság ösvényéről le nem tértem, az előmbe tűzött iránytól se halleluja, se feszítsd meg kiáltás el nem tántorított. Midőn közelebbről, egy évi munkálkodásom elszámolását terjesztem az egyházmegyei közgyűlés elé, — midőn az egyházmegye elé, saját — általam hűnek ismert képét mutatom — teszem ezt azon őszinteséggel, melylyel eddig is tettem, tudván, hogy emberi muukát soha eléggé nem tökéletest végezek, tudván, hogy hiány nélkül nem lehetet se munkálkodásom, se helyzetismeretem, — jó indula’omat azonban, melylyel hivatalos kötelességemet végeztem —kétségbevonni reményiem — senki nem fogja.“

Egész egyházmegyénkben csak két helyen fordult elő baj, kellemetlenség és pedig Galambokon, — de ott is nem a ref. vallásu hívek lettek felekezetnélküliekké, hanem azok — a kik már régóta nazarénusok voltak: azután Gy. melléken a hol maga főtiszt, püspök ur tartott vizsgálatot és ezen ügy legközelebb elintézésre vár.— A többi egyházban békesség, nyugalom van. Van 2L egyház, hol még csak viszálykodó házasok sincsenek ; 25 egyház, hol nincs törvénytelen együttélés ; olyan gyülekezet pedig a hol templomkerülők, úrvacsorával nem élők volnának — egy sincs. A 80 egyházban összesen 4 pár nem vette igénybe házasságkötés alkalmával a lelkész szolgálatát és nem kérte a kötendő frigyre istennek áldását.— Ünnepi adakozás volt 1320 írt 40 kr. Építkezésre kiadtak az egyházak 10.033 frtot. Részint alapítványt tettek, részint urasztalí részleteket vettek egyesek 1426 frt értékig. lm igy munkálkodik Istennek lelke a hívekben, igy mutatja ki magát a hit — a jó cselekedetekben. Az egyházhoz való ragaszkodás, isteni félelem, vallásosság, bár lassú lépésben — de folyton előre halad. Anyagi tekintetben sincs visszaesés, alábbszállás, mert 3 egyház kivételével — mindenik gyülekezet törlesztette adósságát, megfizette a kamatokat, sok egyházban pedig tetemes mennyiségű tőkepénz van. íme ilyen a képe egy oly egyházmegyének a mely válságban van, a hol némelyek szerint a pusztulás nyomai mutatkoznak. Én csak azt kívánom, hogy bár minden egyházmegye ilyen képét tárhatná fel úgy kül- mint beléletének — mint a mi egyházmegyénk.

Lelkésztársaink közül kettő elköltözött és pedig Csuzy József aszalói lelkész 84, — Horváth Endre inkai lelkész 75 éves korában. Legyen emlékezetük áldott.

A tanítói testületet megkímélte a halál, de nyug