Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1897-04-18 / 16. szám

251

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

252

is igaz, hogy ama sötét rajzokban sok vonás teljesen megegyez a valósággal.

De minő különbság van a közelmúlt és napjaink között. Csak az nem láthatja, a ki látni nem akar! A panasz, a méltatlankodás, a kesergő elégiák helyett ma, vagy legalább is azokkal együtt, tettre hivó szó hangzik az egész magyarhonban, mintegy azt mondva, ne csak panaszkodjunk, tegyünk is valamit, s mivel évszázadok eseményei, tanulságai tettek bizonyságot a mellett, hogy más fundamentumot senki nem vethet azon kívül, mely egyszer vettetett s a mely a Jézus Krisztus: tegyünk próbát, hívogassuk még kitartóbban, még nagyobb buzgósággal a világtól elfoglalt lelkeket ő hozzá, s az ő egész életét és tudományát elénk táró, örökké változatlan tiszta s az embert boldogító forráshoz: az evangeliomhoz. Vagy röviden igy hangzik a buzditó szó: evangelizáljunk.

Ez az a jelszó, melyet sokan újnak mondanak, vagy gondolnak ; de a mely voltaképen egy idős a keresztyénséggel, vagy még közelebbről egykorú a tiszta kérész, tyénséget visszaállító reformáczióval.

S a mozgalom, mely e jelszó nyomán megindult, any* nyiban mindenesetre reformot jelent a vallásos élet mezején, hogy azt a bizonyos megszokott, vagy mondhatnám megkövesedett sablonszerüséget, mely az evangéliomi elveknek az életbe átültetése, terjesztése körül eddig nyilvánult, lerombolni akarván, belterjesebb, hatékonyabb működésre buzdít.

Nem állok azokkal egy sorban, kik a pietizmus túl hajtásában keresik és találják meg azon formát, melyeket a lelki pásztornak magára kell öltenie, de viszont ama másik működési irányt sem tartom helyesnek, mely az irodai teendők végzésével s a templomi fuukcziók teljesítésével megelégszik. Mindkettő szélsőség s veszedelmet rejt magában. Amaz exclusivitásba is átmenő rajongásával, utóbbi pedig kevés tartalmú ridegségével.

A közép utat követő s igy egyedül helyes evangélizáczió nemes, eredményes munkáját szivemből üdvözlöm s egyházunkra nézve valódi áldásnak tartom.

S e nézettel azt hiszem, nagyon-nagyon sokan egyetértenek. Helyesnek is találhatják mindazok, kik egyházunk jövendő sorsa felett komolyan gondolkoznak, különös tekintettel a beállandó uj viszonyokra.

Az eddig mondottakból önként következik, hogy mig egyfelől a most működő lelkészeknél is kívánatos, hogy működésükbe minél több tartalmat, minél nagyobb s őszintébb melegséget öntsenek; másfelől kérdésbe jöhet az is, hogy a jövő lelkészi generáczió tagjainak képzésénél nem lenne-e czélszerü egyes olyan reformokat életre kelteni, megvalósítani, melyek a leendő működésnek nemcsak könnyítésére, de sikeresebbé tételére is szolgálnának.

Távol áll tőlem annak még csak a gondolata is, mintha talán előadandó javaslataimban teljes megoldását látnám a lelkészképzés reformjának. Azok, a miket elő fogok adni, a hangoztatott evangelizáczió, vagy úgyis mondhatom : a nagyobb tartalmat felölelő lelkészi működés természetéből, mintegy önként folynak.

Talán mondanom is felesleges tehát, hogy a szükség által indokolt újabb kívánalmak a lelkészképzésnek kiváltképen gyakorlati oldalát érintik.

Tény az ugyanis, hogy a lelkipásztor — hivatása igazi természetét tekintve — épen nem lehet szobatudós, elzárkózott ember, sőt nagyon is arra hivatott egyén, hogy a gyakorlati élet mezején működjék, s a nyert talentumokat tőle telhetőleg értékesítse.

Ezt igen jól tudván az intézők, újabb időban meg is tettek a theologiai akadémiákon annyit, hogy külön gyakorlati tanszéket iparkodtak mindenütt létesíteni.

De habár ily módon meg is ismerkednek a növendékek a gyakorlati lelkészkedésnek legalább elméletével s habár az igehirdetésben is elég alkalom nyílik a kellő gyakorlat megszerzésére; mégis részemről úgy találom, hogy még nincs megadva mind az, "a mi a sikeres lelkészkedéshez megkivántatik s a mik munkáját megkönnyítik különösen az újabb viszonyok által kijelölt mezőn.

Hovatovább ugyanis mindig nagyobb tért hódit az a helyes felfogás, hogy a lelkészek nemcsak a felnőttek vallásos szükségeit hivatvák kielégíteni; de nekik kell nevelni buzgó egyháztagokká az újabb és újabb nemzedéket. így bár nem vagyok egy nézeten azokkal, kik a vallástanitást az elemi iskolában is ki óhajtják venni a tanító kezéből, mert elégnek tartom, hogy arra felügyeljen s ellenőrizze a lelkész, de azt már igenis elengedhetetetlen kötelezettségnek találom, hogy a konfirmáczióra kizárólag ő készítsen elő és hogy az ismétlő iskolásokat legalább hetenként egy órán vallásoktatásban részesítse. Ilyen esetben azután szerintem egyáltalán semmi szükség sincs se konfirmáltak egyesületére, se ifjúsági vallásos egyesületre. Ha a talajt a lelkész a konfirmáltaknál majd a vasárnapi iskoláknál jól elkészítette, később az igének a katedrából hintegetett magvai és a felnőttek számára téli időszakban tartott vallásos felolvasó estélyek megfogják teremni gyümölcseiket. Mindezek kedvező alkalmakat nyújtanak a belmisszió egyéb ágai iránt az érdeklődés felkeltésére s azoknak megvalósítására.

Ha már most a lelkészképzést ezen működési körre gondolva vizsgáljuk, egy nagy ür fog feltárulni szemeink előtt. Mig ugyanis a tanitóképezdék mellől elengedhetlen kelléknek tartják — a mint hogy az is — a gyakorló iskolát, hol a növendékek a szerzett ismereteket kísérlik meg gyakorlatilag értékesíteni, addig szinte önként támad a kérdés, mi lehet az oka, hogy theol. akadémiáink erre eddig nem gondoltak s elégnek tartják az elméleti ismeretek rakásra halmozását. Igaz, hogy az élet is nagy tanítómester, mely mindenre rávezeti az embert; de gondoljuk csak el, mily helyzete vsn két katona közül annak, ki lehetőleg mindennel ellátva megy a csatába és annak, ki fegyverei egy részét a harcz közepette kénytelen megszerezni.

Mindenekelőtt tehát teljesen indokoltnak s szükségesnek találom részemről az a felől való gondolkodást theologiánkon, hogy a leendő lelkészeknek alkalom nyujtassék a szerzett ismeretek gyakorlati értékesítésére, hogy a kathedrán kívüli legfontosabb munkamezőn — a vallá* sós ismeretek népszerű közlésében — sikerrel működhes