Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1896-12-13 / 50. szám

793 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 794: ák a nagyobb számú ev. ref. atyafiak egyházi vagyonát, nagyon merész s állításának bebizonyításával a tudós történész szóban lévő müvében adós is maradt. A követ­kezmények pedig határozottan azt látszanak bizonyítani, hogy a szentantalfai. ág. hitv. evangélikusok nem jogta­lan foglalók, hanem igazságos követelők voltak, mert különben a vármegye alispánja, a ki e vitás ügyet elin­tézte, nem részesítette volna az evangélikusokat az egyházi javakban az 1753-iki békés kiegyezés alkalmával. Nem felel meg az igazságnak az sem, a mit az antalfai ref. atyafiak Dóczi föbiróhoz intézett levelükben felhoznak: „hogy a régi idejű emberek sem emlékeznek arról, hogy Szentautalfán ág. hitv. tanító lett volna.“ Ezt megczáfolja egy 1753-iki tanuhallgatás, a melyet Thury Etele lelkész ur is egész terjedelmében közölt, a mely­ből kitetszik, hogy a szentantalfai evangélikusok már 1723-ban „mestert“ hoztak magoknak, tehát nem 1751-ben, hanem 1720 körül hívtak első Ízben tanítót Németh Mi­hály személyében. Hogy az antalfai evang. hiveknek már 1729 körül volt tanítójuk, azt bizonyítja a szent-antalfai ág. hitv. evangélikusoknak 1768-ban tanítójuk megtartbatásáért a vármegyéhez benyújtott folyamodása is. — Ezen folyamo­dás igy kezdődik : „Szent-antalfai helységbeli augustána confession levő — nemesek és lakosok, ezen Fölséges Ki­rályné Asszonyunk kegyelmes parancsolatját religiójokon lévő oskolamesternek elbocsáttatása végett annyival szo­morúbb szivvel publikáltaim értették, hogy Felséges Ki­rályi Trónus előtt úgy deferáltattak, mintha oskolames­­terjeknek csak ezelőtt 5 esztendőkkel lett bévitelével kezdették volna íeligiójoknak exercitiumát, holott csak az úrral exmissus főszolgabíró urammal közlendő' documentu­­mokból is kitetszik, még in anno 1720 már lutheránus os­kolamester Antalfán volt, de ha kívántatik régjebb exer­­citium is megbizonyittathatik “ Egy 1720-ban kelt tanúkihallgatási jegyzőkönyv pe­dig arról tesz tanúságot, hogy Szent-Antalfán már 1720 előtt egy Joss györgy nevezetű evang. pap lakott és műkö­dött és mindkét félnek, lutheránusoknak és kálvinistáknak egy iránt szolgált. Fájdalom! hogy Thúry Etele lelkész azon megjegy­zése: „egész 1751-ig megvoltak egymással szép békesség­ben és egyetértéssel az antalfai református és ágostai hitvallású lakosok“ sem egyezik a tényállással. A két testvéregyház között már 1720 körül verseny gés támadott egy közös harangon, a melyhez a reformátu­sok az evangélikusoknak jogot formálni nem engedtek. A versengés egy Kővágó-Eörsön tartott tanúkihallgatásra adott okot i 720-ban, a mely tanúkihallgatásból kivilág­lott, hogy a harangot az evang. és ref. atyafiak közösen szerezték. Az eredeti okmánynyal szolgálhatok. De hát nem azért hozom ezt fel, hogy a szentan­talfai ref. atyafiak ősei ellen vádat emeljek. A múltak versengéseiért ne vádoljuk egymást; is­merjük el, hogy „peccatur intra muros et extra.“ Nagy Lajos, szentantalfai evang. h.-lelkész. EGYHÁZI ÉLET. Lelkészbeiktatás Esztergomban. A 15 év óta fennálló esztergomi miss, egyház 1 elkészi hivatalába f. hó 6-án nagy ünnepséggel igtatta he a gyüle­kezet által egyhangú meghívással első Ízben választott rendes lelkészt Gfaitsik N. Salíay Istvánt, a tatai ref. egyházmegyének érdemekben gazdag kir. tanácsos esperese, Főtiszt, és Ngos. Czike Lajos ur. A d. e. 10 órakor kezdődő ünnepélyre megjelent vármegyei, városi és a helyi gy. ezred tisztikara, s a r. kath. felekezeten kívül a többbi hitfelekezeiek lelkészt és testületi képvi­selői, továbbá a bíróságok, több intézetek tisztviselői s nagy számú előkelőségeiből álló s a híveknek a temp­lomot betöltő fényes gyülekezete előtt, nagy figyelmet keltő s mindenkit szivemélyéig megható tartalmas beigtató beszéd után küldte fel az érdemes esperes a szent asztal­nál eddig vele együtt küun álló ifjú lelkészt a szószékbe az igének szólására. Ekkor a teljes meghatottság érzésé­vel, I. Kor. II: 1—5 alapige nyomán, egészen jaz egyház viszonyaihoz alkalmazottan tartotta meg székfoglaló beszédét a már rendes lelkész, mint a ki majd öt évig tartott esztergomi helyettes lelkészkedése alatt ez állo­másra teljesen méltónak bizonyította magát. —Beszédé­vel ő is nagyhatást keltett. Megható szavakkal köszönte meg az esztergomi egyház bölcsőjét ringató s jelen ön­­állására segítő dajkájának, az esperes urnák ügybuzgó fáradozásait. A gyülekezet mostani és előbbi lelkes buz­­galmu pásztorai, gondnokai, elöljárói és áldozatkész tag­jainak váll vetett küzdelme mellett az ő buzgó támoga­tása tette lehetővé e kicsiny, de fontos hivatásit gyü­lekezetünk gyors felvirágzását. Majd, a már eddig kiismerhetett elvei s gondolkodása bővebb ismertetéséül egész alkalom és korszerűen négy részben beszélt azon fő kellékek s tulajdonokról, melyek­kel szükségképpen bírnia kell a mai korban különösen olyan reform, lelkésznek, ki szeretett hazáuk magyar népének egyik legértelmesebb s legmiveltebb gyülekezete előtt van hívatva szólni az igét és érintkezni hivatalo­san és társadalmi összeköttetésben az előkelőségekkel. Beszéde és megható imája után a jelenvolt’előkelőségek felekezeti különbség nélkül meleg szavakkal üdvözölték az uj lelkészt, az egyháznak ezen zár- s egyszersmind uj korszakot nyitó ünnepén a templomban. Az ünnepély után a gyülekezet egy éjfél után 1 óráig tartó mulatsággá fejlődött fényes ebédet adott szeretett lelkésze tiszteletére, melyen a jókivánatoktól áradozó szónoklatok, elismerő nyilatkozatok s hálát tol­mácsoló köszönetek egymást érték. A beigtatási ünnepélyre a városi összes előkelősé­geken kívül meghiva voltak kerületünk főtisztelendő s méltóságos püspöke, a tatai ref, egyházmegye tisztikara s Főiskolánk theol. és gymn. tanárkara is. De sajnos! tán a téli idő zordsága miatt, még az igérkezök sem vol­tak jelen az egy pilis-maróthi szomszéa testvér gyüle-

Next

/
Thumbnails
Contents