Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1896-02-02 / 5. szám
67 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 68 abból. — Csak akarni kell és meg lesz. „Et voluisse sat est.“ Az önök magas értelmisége és nemes buzgósága bizonyára megfogja találni a czélhoz vezető utat és eszközöket. Ha mi uraim elöl fogunk járni példával és tettel s kibontjuk és lelkesen lobogtatjuk gyülekezetünkben a templomópités lobogóját: akkor a kegyes óhajtás csakhamar testet tog ölteni. Az egyszerű iparos és szegény napszámos szinte követeli tőlünk a kezdeményezést . . . utolsó falatjának felét is elhozza e szent oltárra áldozatul! Ezen nagy rnü létesítésével mig egyrészről az ősök méltó utódjaiul mutatjuk be magunkat s életképességünkről állitunk ki bizonyitványt, — addig másrészről erős várat emelünk benne azon fenyegető viharok ellen, a melyek a múlt évben a mi hozzájárulásunkkal is alkotott egyházpolitikai törvények életbelépte folytán teszik próbára anyaszentegyházunk épületének fenntartó oszlopait! Fel tehát uraim a szent bástyára minden kézzel, minden szivvel! És akkor rajtunk a pokol kapui sem vesznek diadalmat. Vajha ne legyen az én szóm elhangzó szó a pusztában ! Midőn még egyszer köszöntőm a tek. presbyter urakat s az elnökséget becses támogatásukba és kegyes elnézésükbe ajánlani bátorkodom, a tanácskozást üiegnyitottnak jelentem ki. Szabó Zsiomond. Nyílt levél nt. Kis József tanár úrhoz! Heidelberg! Káténk kérdésbe teszi, hogy miért kellett Jézusnak valóságos embernek is lenni ? ! Vagy micsoda kellék avagy tulajdonságnak kell föltaláltatni Megváltónkban! Felelet: Valóságos embernek kellet lennie, ki testből és lólekből állott legyen. Mert, hogy ő a legalaposabb igazságokra megtaníthasson, életpályánk minden körülményeiben példányul lehessen, a szenvedésben vigasztalást nyújthasson, bizalmunkat megnyerhesse: mindezekre nézve valóságos embernek kellett lennie. A megsebhedt sziv azoknál keres menedéket, kik már hasonlót szenvedtek, kikerüli pedig a szerencsének kegyenczeit, kik a kényelem lágy párnáin az ő szenvedéseit nem erezik.“ Nagy örömére vagyon ez a Hivő léleknek ! Eme mennyei igazságok folytán szabad nekem eme nyilt levélben üdvözölni nt. Tanár urat, ki e Lapokban megjelenik nekünk örömünkre és vigasztalásunkra, kezébe veszi a zászlót s hirdeti a nyomorból szabadulás igéit. Megmutatja s bebizonyítja „hogy lehető is, szükséges is a papi javak államosítása,“ hogy a Jákob kutjar ama szent örökség közös kút, csakhogy mély, ki belőle meritni akar, eszközökkel kell birnia, a félénk elszódül, de a bátor nem retten meg. Már a debreczeni zsinaton jelezte a bátor és tevékeny Körmendy eme közös kútnak birtokba való vételét, mert „a protestantismusnak csak papjai jobb sorsba helyezésével van jövője.“ Mert bizony-bizony meggyengül és elfogyatkozik a pásztor a puszta és szárazföldön, hol semmi víz nem taláitatik. De hogy nincs, de hogy nem taláitatik! Mózes vesszejével megütötték a kősziklát, lett üditő forrás, feltalálták a Domestica forrását. Csergedez, cseppenként folydogál. De quid hoc ad tantam sitim. Jó az a rongyos reverenda reformatiójára, s gyerekeknek nyári íelöttőrr*, már ott, hova jut! De ismerek IV. osztályú, sok gyermekkel megáldott papot, ki szégyenl immár kérelmezni mert elutasittatott vala azzal, hogy az idén nem kap, mert tavaly is kapott.“ Elkeseredést szül, utóvegre elzsibbadást, mely lethargicus álomba meriti a lelkeket. Ez nem élet, ez tengődő élet, ez nyomorúságos élet! Nagy örömünkre és vigasztalásunkra vagyon tehát, hogy találkozott egy a prot. papok nyomorúságos életét igazán ismerő, azon baráti készséggel segiteni igyekező rokon szivü bátor férfiú, ki oda kiáltja a vezéreknek „a mit akartok cselekedni, hamar cselekedjetek.“ Ődvözlöm Tanár urat! Hamar ! Mily öröm volt ez hajdan is a jobb lét után óhajtozóknak. „Hamar eljövök“ jövel ! ügost. evang. szerelmes atyánkfiái meg is hallották, meg is értették a kiáltó szót, elkészülve, felszerelve eszközökkel sietnek a Jákob kutjához. azzal a nemes szándékkal, azzal a testvéries szeretettel, hogy nem sokat kérnek, mert útban vannak is a református testvérek. Vájjon ? ! . . . Miképpen e táborba szállás nagy örömöt gerjesztett szivemben, nem kevésbé örömköny ragyogott szemeiben olvasására a Pesti Hirlap 19. számában annak, hogy „a református papok segélyezésére 100000 forintot szavaztatott meg a magas kormány. A segélyt a vallás és közoktatási miniszter akként akarja szétosztani, hogy az egyes egyházkerületek nevezzék meg a csekélyebb javadalmazásu segítségre szorultakat, azok lakását s majd igy közvetlenül utalványozza nekik az illetékes adóhivatal. A ref. konvent elnöksége most föl irt a kormány' hoz, hogy ettől a szándékától álljon el, mert az serelmes és megalázó az ellető lelkészekre, s bizza annak szétosztását a konventre.“ Oh gyönyörűséges szent jobb kéz! Boldog Isten! Hát már segélyét sem lehet közvetlen elfogadni az irgalmas samaritánusnak! Ki tudja, hogy vannak szenvedők, segiteni is akar hamarjában» de kiveszik kezéből a gyógyszert. Add ide, majd mi pilulákat csinálunk abból a szegény betegeknek! A magas kormánynak úgy látszik biztos tudomása van a reform, lelkészek sanyarú állapotáról. Hogy minden III—IV. osztályba sorozott lelkész, csak az önfentartás szigorú határáig rendelkezik, ritkán emelkedő, de legtöbbször minimumig apadó jövedelemmel. A III-ad oszt. lelkészek fizetése 800 forintig van megállapítva.—
