Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1896-09-06 / 36. szám

571

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

572:

velése határozottan káros, mert rombolólag hat az idegekre, s egyik legnagyobb tényezője annak, hogy a nervositás oly nagy mértékben elterjedt a nők között. Ez mégis csak túlságosan drága megvásárlása a nemesitő hatásnak, a minek végre is vannak a zongorán kívül hathatósabb eszközei is.

Ezek alapján jó lélekkel ajánlhatom, hogy az intézet vezetetői ne buzdítsák arra a szülőket, hogy leányaikat zongorázni taníttassák, hanem inkább jó akaratú tanácscsal korlátozzák őket s igyekezzenek a zenei oktatást csak azokra szoritani, a kiknél valóban megvan az arravaló anyagi és szellemi tehetség, s a kik majdan oly társadalmi körben élnek, a mely tőlök a műveltségnek ezt az oldalát is megköveteli. Az összes növendékek pedig tanuljanak együttesen, a mostaninál nagyobb mértékben, a müéneklés szabályai szerint énekelni egyházi és világi darabokat, sőt tanulják meg a népdalok kiválogatott gyöngyeit is. Ez lesz nekik való, nem a zongora; - és ez is zenei műveltség, még pedig a javából.

Azt is mondja a „Értesiő“, hogy: „bevezettetnek a növendékek a házi teendők, főzés, mosás gyakorlatába is az által, hogy a főző és mosókonyhában felváltva megjelennek s az ottani teendőket felügyelét mellett végzik.“

Szép dolog, de alkalmasint túl lőttünk vele a czélon. — Erre ismét a gazdagabb, kiilönesen a városi szülők gyermekeinek van szüksége, akik mindezeket a családi tűzhely mellett vagy éppen nem, vegy csak féligmeddig tanulhatják meg a szakácsnétól, mert a nagyságos mama egy mákszemnyit sem ért hozzá. En, kérdezősködés után, ismerem a mi növendékeink házi körét s egész bizonyosággal állitom, hogy a 15 közt legfelebb egy vagy kettő lehet, aki otthon nem az édes anyja Ízletes sültjét, főztjét enné, s nem annak vasaltját viselné. Mire való hát ezeknek a növeldebeligazdaasszonykodás? Ártani ugyan nem árt, de bizony, hogy szükség sincs rá; már pedig egy intézet rendtartásának a szükséghez és a nagy többség körülményeihez kell alkalmazkodnia.

De hát miért nem alkalmazzuk ahhoz? Azért, mert félünk szemközt úszni az árral; attól tartunk, hogy ha bármily alapos, de kizárólag magyar műveltséget Ígérünk a szülőknek, üresen maradnak az internátus szobái s mézeskalácscsal se tudunk leányokat toborzani beléjük, mert nálunk a millennium esztendejében is a német és franczia gagyogás, meg a zongora a magyar nők műveltségének legelső fokmérője.

Ez biz úgy van! Magam is tudok rá esetet, még pedig a legközelebbi időkből, hogy egy jómódú, tős-gyökeres magyar kálvinista közbirtokos két esztendőn keresztül külföldi nevelőbe vitte a serdülő leányát, mert megesett rajta az a „szégyenhogy egy franczia megszólításra nem tudott francziául felelni! Sőt azt is hallom, hogy egy nagyon kiváló egyházi férfiunk kis leánya Bécsbe készül, mert Magyarországon nem lehet már jól megtanulni — németül! Ez azonban alkalmasint ábránd marad, mert az a papa, ahogy én ismerem, magyar müveit nőnek akarja felnevelni a leányát. Mindenesetre kiváncsi vagyok rá, hogy melyikünk csalódik, a kis leány-e, vagy én?

Csakugyan erős hát ez a nemzetietlen áramlat, de én azt tartom, hogy minél erősebb és minél veszedelmesebb, annál nagyobb kötelessége és annál szentebb hivatása a magyar református egyháznak, hogy végre valahára szembeszálljon vele. — És bizonyos, hogy a dunántúli reform, egyházkerület soha sem tett hazafiasabb, következéseiben mélyebbreható és üdvösebb intézkedést, mint akkor tenne, ha egy önálló nőnövelde felállításával rögtön hadat izenne a mostani ostoba és káros rendszernek s még a legnagyobb áldozat árán is megvásárolná azt a soha el nem múló dicsőséget, hogy ő tette meg az első határozott lépést a kizárólagosan magyar női műveltség megteremtésére. A kezdet talán nehéz lenne, de a siker bizonyos.

Ha azonban ez még most egyátalábau lehetetlen, akkor legalább annyit mindenesetre meg kell tenni, hogy a pápai egyházmegye leányinternátusának egyházkerületivé emelésével és a szükséghez mért kibővítésével meg kell vetni annak az intézetnek az alapját, a mely kedvezőbb körülmények beálltával kiindulási pontul szolgáljon a nagy czél felé !

Az egyházkerületi közgyűlés figyelmébe ajánlja ezt az ügyet

Hodosi Jákó.

NECROLOG.

Az Urnák egy agg szolgája hunyta le örök álomra szemeit folyó évi augusztus 15-én. Nagyt. Dercsikai Erős Zsigmond ur, a tatai egyházmegyébe kebelezett nagy sápi egyház lelkésze, mondott búcsút örökre szeretett gyermekeinek, unokáinak és őt tisztelő híveinek, életének 82-ik, lelkészkedésének 57-ik és n.-sápi papságának 49-ik évében, egy hosszú életpályát futva meg és sokáig hordozva a Krisztus bár terhes, de gyönyörűséges igáját.

Született 1814-ben Gyermelyen, hol atyja — szintén ily hosszú ideig, — lelkész volt. Tanulói pályáját a kocsi úgynevezett „latin iskolában“ kezdette, a honnét annak folytathatása végett Debreczenbe ment és subscribált. Ugyanitt végezte el a Thelogiát is, a mely után a nagy és fényes gyomai szent ekklézsia hívta meg őt „akademica promotió“-ra 1839-ben. Az itt töltőt három év után születési helyére vágyakozván, a dunántúli egyházkerületbe és ebben a tatavidéki egyházmegyébe kérelmezte bekeblezését, 1842-től 1846-ig mint segédlelkész hidette az ur igéjét, a mely évben a kis-igmándi ref. egyház lelki pásztorává lett. Innét hívta meg őt a nagysápij gyülekezet papjául, a hol majdnem 50 évig, — halála napjáig, — munkálkodott az ur szőlőjében.

Az 1852-ik évben megnősült, de csak 5 évig élt szeretett hitvesével, Sebestyén Erzsébettel, mert már az 1857-ik évben azt elvesztette. Három gyermeke közül is kettő elköltözött a holtak honába, csak a legfiatalabb