Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1896-08-30 / 35. szám
557 DŰNANTÜL1 PROTESTÁNS LAP. 558 haladást a múlthoz képest nem tagadhatjuk, s bízunk benne, hogy egy közeli jobb jövő e tekintetben is megfogja teremni a kívánatos állapotokat. 7. Végül nem hagyhatom említés nélkül a nevezett törvénynek hasonlóan fontos intézkedését: a tanítói körök megalakítását, melyek hathatós eszközül szolgálnak a közös irányú együttműködésre, az összetartozás érzetének ápolására, a testületi szellem kifejlesztésére s a tanítói önképzésre. Mélyen tisztelt kartársak! Buzogjon azért mindnyájunknak szivében a közügyek iránti szeretetnek és lelkesedésnek tüze; tartsunk össze, s ez összetartást — szorgalom s lelkes munkássággal párosulva — tegyük egymásra nézve kellemessé. Virágoztassuk fel ismét, miként a 40-es évek elején volt, tagjainak közömbössége miatt már-már elpusztulásnak, a feloszlásnak szélén levő, minden közügy iránt mindig lelkesedni tudó kisded körünket. Soós Gyula, p.-rádóczi tanító. Könyvismertetés. Az én lelkipásztori hitvallásom. Beköszönő egyházi beszéd. Irta s elmondotta Mitrovics Gyula a debreczeni ref. egyház egyik lelkipásztora. Tudjuk mindnyájan, milyen nagv érdeklődést keltett annak idején országszerte a Mitrovics által immár elfoglalt lelkészi állomásnak betöltése. De épen e fölkeltett érdeklődés szülte ama másikat: mit fog mondani, hogyan fog szólni az első alkalommal híveihez az uj lelkész. — Voltaképen jó ideje le van már szerelve mind a két érdeklődés; mégis a távoliakra s igy ránk nézve is az utóbbit csak a nyomtatásban vett beszéd elégítette ki. — És valóban kielégítette. Igen találó a választott alapige; Róm. I: 15—17. „Kész vagyok néktek is, kik Rómában vagytok, az evangyéliomot 'prédikálni. Mert nem szégyenlem a Krisztus evangyéliomát: mert Istennek hatalma minden hívőnek idvességére, Zsidónak először, azután görögnek is. Mert az Istennek igazsága az által jelentetik meg hitből hitbe, miképen megvagyon írva: az igaz ember hitből él.“ Ez alapige szerint lelkipásztori hitvallását igy foglalja össze : A Krisztus lelke és tudománya mindenre elégséges nekem. I. Elégséges azon világosságra, a mely a reformált egyház hivatása. II. Azon köztársadalmi kötelességek teljesítésére, a melyek jövőjét biztosítják. Beszéde folyamán meghajtja az elismerés zászlóját a tudomány vívmányai, az ész és a lelkiismereti szabadság előtt; hirdeti, hogy református egyházunknak . , . . . egyenes czélja, nevelői kötelessége, hogy tagjai értelmöket okosan tudják használni, hogy mindeneket megvizsgáljanak, még az Istenségnek mélységes titkait is, de neki eztán elég a fényből annyi, amennyi a Krisztus evangyéliomából feléje sugárzik s mindjárt a legelső kérdésre, a tudomány forrására alázattal vallja be, hogy az emberi értelem csak arra képesít, hogy látunk csak mintegy homályos tükör által. „Nekem elégséges e világosságból annyi, a mennyi szivemnek nyugalmát megadja; az élet kételyeit megnyugtatásomra megoldja; lelkemet erről a göröngyös földről, egy tisztább légkörbe, igaz hazájába emeli, vagy legalább oda emelkedni folyvást figyélmezteti.“ Majd megvallja, hogy más kérdésekre, mint az Isten létele, a viiágváltság, a sirontúli életre is elégséges neki a Krisztus evangyélioma és egyedül csak ez elégséges. De a társadalmi közkötelességek felfogására és teljesítésére is egyedül csak a Krisztusnak hamisítatlan evangyélíoma képesít. — Mindezeket a szilárd meggyőződés egyenes és félreérthetetlen hangján, jóleső melegséggel, választékos szónoki nyelven mondja el. Mitrovics Beszéde valóban tanulságos és élvezetes mindenkire általában és mégis ugyszólva minden sora tele van alkalmi, hogy mondjuk helyi vonatkozással, a mi hallgatóira, kétség kívül, még érdekesebbé tette beszédét. A beszéddel együtt az alklmi élő- és utóima is kinyomatott. TÁRCZA. Uj dal, uj dicsőségről.*) Alusznak a hősök, fejőket lehajtva, Elnémult azoknak hű, beszédes ajka, Csendesen pihennek. De emlékük áldott! . . . elismerés mondja: Az igaz érdemet, idő le nem rontja, Élni kell itt ennek. lm a sírok felett uj riadó hallik, A gyász éjjé után, újra felhajnallik Az élet szép napja. Komárom utczái lobogódiszt öltnek, Ma lett ídvessége nálunk messze földnek, Arczunk ezt mutatja. Ma egykázmegyénknek hitbuzgó hű népe Örömünnepre gyűl; mert a gyásznak vége. Elhunyt két vezérünk, Helyére most mások lépnek harczra készen, Áttörnek ők velünk, ha kell bármi vészen, S hátra soh’se térnek. Jőnek a fogatok díszes, hosszú, sorban . . . Ki olvasta hogy hány, ez örömmámorban? . . . Elöl a vezérek . . . Utánnuk ünneplő díszben ott haladnak, Buzgó résztvevői e nagy örömnapnak: A díszes kiséret. Majd meg a templomban hangzik ima, ének, Égbetörő hála népünk Istenének, Ki nem hagy el minket; Sőt a gyászt enyhité gyógyító hatalma S utunkra most ismét végetlen irgalma, Örömrózsát hintett. *) Gondnok és esperes igtatás a komáromi -ev. ref. egyházmegyében, Révkomáromban 1896. aug. 11. 12.
