Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1896-08-30 / 35. szám
549 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 550 hető, mert bizott bennük. Mint maga mondja; „a mily módon a szerzetesek szerint mennybe lebet jutni, úgy akartam én is.“ De mindez nem volt képes lelkét megnyugtatni. Kételyei, lelki gyötrelmei napról-napra növekedtek. Ekkor hangzott fülébe a mentő szózat: „én hiszem a bűnök bocsánatát.“ Agg szerzetes társának ezen vallomása lett rá nézve a nyugalom forrása. Ettől fogva szívvel lélekkel ragaszkodott ama vigasztaló igazsághoz, hogy az ember a lelki nyugalmat, istennel való békességet nem a maga erejéből, cselekedetei által, hanem csakis az Isten kegyelmébe és irgalmasságába vetett hit által szerezheti meg. A szent irás minden Ígéretét, mely ezen kegyelemmel biztat, őszinte örömmel, erős hittel ragadta meg. E föltétien, hajthatatlan hite az isteni kegyelemben adta neki azt a nagy lelki erőt, melynek oly sokszor adta fényes bizonyságát! Mindent az Ur bölcseségének és hatalmának tulajdonított, — magának semmit. Midőn tételeit kiszegezte a wittembergi vártemplom ajtajára, éppen nem godolt arra, hogy ő még az egyház reformátora lesz; sejtelme sem volt tettének következményeiről, nemhogy azokat előre tervezte volna. Maga is elámult a nagy viharon, melyet ő támasztott, s bizalommal várta Isten útmutatásai. „Ha e dolog Istentől van, — mondá — ki akadályoz hatja meg? s ha nem Istentől van, ki hajtja végre ?“ Isten igéje folytatta a maga útját, — miközben Luther Melanchtonával nyugodt lélekkel, bizalommal várta a következendőket. De ha tenni kellett, Istenben vetett bizodalma arra is adott neki erőt. A pápai átokbullát mely őt, mint eretneket, kiszolgáltatta Isten és az emberek megvetésének, nyilvánosan és ünnepélyesen elégette e szavakkal: „mivel az Urnák szentjét megszomoritottad, elégetlek téged olthatatlan tűzzel.“ Magától tudjuk, mily nehezére esett ez az elhatározás. A pápai egyház alól akarta magát e lépésével felszabadítani, — de ép ez ál tál magára vonta a birodalmi átkot is. Lelki küzdelme" ingadozása, a határozó lépés előtt — elképzelhető. De — mint maga mondja — egy buzgó imádság csodálatos erőt kölcsönzött neki. Tehát nem emberi daczosság, hanem az Isten hatalmába vetett bizalom bátorította ama lépésre. Luthert az imádság tette valódi férfiúvá: ő rá igazán illenek Arndt Móricz szavai: „Wer ist ein Mann ? Der beten kann \u Mily hatalmas példa ez a mai kor számára, mely az imádkozást asszonyi dolognak tartja: Luther, mint az imádság embere, bátran szembe ment a halállal is. — Wormsi útjában, melytől elitéltetését várhatta, Írja: „császári parancscsal akarnak megrémíteni. De él Krisztus, s én elmegyek Wormsba, ha a pokol kapui, ha minden ördögök fenyegetnek is.“ „Eró's várunk nekünk az Isten, És oltalmunk ellenség ellen.“ „Ha e világ mind ördög volna’ És elnyelni minket akarna. Mégis tőle semmit ne féljünk, Csak Krisztus oltalmába hidjünk.“ S midőn Wormsban megtette bátor nyilatkozatát, mely könnyen életébe kerülhetett volna, beszédét e szavakkal végzé: „Itt állok, mást nem tehetek. Isten engem úgy segéljen. Amen. A fenyegető veszély elől Bölcs Frigyes választó fejedelem wartburgi várába rejtette. De a wittenbergi zavarok miatt ott hagyta biztos menhelyét, s a megrémült választó fejedelemnek, ki felajánlotta védelmét, ezt írta: „Tudja meg Herczegséged, hogy én Wittenbergbe sokkal hatalmasabb oltalom alatt megyek, mint Herczegségedé. {Nem akarnék Herczegséged védelmére szorulni. Én nagyobb védelmet kívánok Herczegségednek^ mint amilyent ön nyújthatna nekem.“ Azt mondják, hogy a nagy férfiak életét legjobban jellemzi utolsó szavuk. Luthernél csakugyan igy áll a dolog: halálos ágyán azt kérdézte tőle barátja és munkatársa, Justus Jónás : „Tisztelendő atyám, megmaradsz-e állhatatosan Krisztus mellett és tanításai mellett úgy, a mint prédikáltál ?“ S ő nyugodtan és egész határozottsággal felelte: „Igen!“ Ez utolsó szavával hitelesítette életének egész tartalmát. E nyugodt „Igen“ Isten összes Ígéreteire, ezen „Igen“-ben nyilvánuló rendületlen erős hit képezi az ő lényegének legbensőbb vonását. Lássuk vele szemben Zwinglit. Zwingli nem betegágyban, hanem a harczmezőn, hazájáért s az evangeliomi szabadságért küzdve, lehelte ki lelkét, 1531-ben Kappelnél. Az ellenfélhez tartozó katholikus katonák súlyos sebében haldokolva bukkantak rá, — de nem ismerték fel. Ajkai imát rebegtek s a katonák azt hívén, hogy tán gyóni akar, kérdezték: „gyónni akarsz ? Hozzunk papot ?“ A haldokló szólni nem tudott, de kézmozdulatával azt felelte : „Nem !“— Akkorhát fohászkodj az Isten Atyjához, s a szentekhez!“ Kezével ismét azt felelte: „Nem! Nem tagadom meg Idvezitőnket!“ Erre a katonák egyike megadta neki a kegyelemdöfést e szavakkal: „Halj meg tehát, megátalkodott eretnek !“ — E szent „Nem“-mel irta alá életmunkásságát. Ez a „Nem“ ép oly fontos és jelentőségteljes, mint Luther „Igen“-je. E kettő összetartozik : az isteni bölcseség mindkét férfiút egy időben hívta el, hogy eme szent „Nem,“ s ama nyugodt „Igen“ által reformálja az anyaszentegyházat. Zwingli egész életén keresztül tiltakozott az ő „Nénijével, minden tunyaság, ámítás, mindennemű bálványozás és tévelygés, szóval mindaz ellen, ami Isten igaz tiszteletével és a szent Írással ellenkezik. Mindenkor a tiszta igazság és őszinteség embere volt; s mint ilyen méltó arra, hogy a mai kor s a mai evangeliomi egyház is követendő példányképül tekintse. A „Reformirte Kirchenzeitung“-ból. (Folyt, köv.) Borsos Károly. EGYHÁZI ÉLET. Fiumei egyházunk. Örömmel vettük és olvastuk azt a kis könyvet, mely fiumei egyházunk 1895. évi életéről számol be. Jól esett olvasnunk a könyvecske czimét is: A fiumei ev. refi és ág. ev. egyesült egyház 1895. évi értesítője. Múlt évi 16-ik számunkban ugyanis kénytelenek voltunk megróni azt az eljárást, hogy e többségében magyar nyelvű gyülekezet elejétől végig németnyelvű Jahresberichtet ad ki. Epen
