Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1896-08-02 / 31. szám

493

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

ban Lengyelországnak volt egyik része. Már a XVI. sz. huszas éveiben, éppen mint nálunk is, utat nyitott benne magának a reformáezió. A lengyel nemesség átlépett az evangéliomi egyházba s igy ezt tette az egész ország. De szomorú idő következett nemsokára. Akkor volt ez, a mikor az a szerzetes rend lett Lengyelországban a hatalom birtokosa, a melyek az evangélikusoknak a r. kath. egyház kebelébe való visszatérítését tette kizárólagos feladatává. E szerzetes rend a jezsuiták; az a kor, a melyben ők uralkodtak, a könnyhullatás kora volt az evangélikusokra nézve; éppen mint minálunk Bethlen Gábor korától II. Lipót uralkodásáig. Az evangélikusok elnyomatása csak akkor szűnt meg Posenben, a mikor úgy százévvel ezelőtt Poroszországé lett a tartomány. Ekkor oltalmat és gyámolitást nyertek az ev. lakosok. Alig volt azonban az egész tartományban 71 lelkészség; tehát csak annyi, mint a mennyi van ma nálunk Veszprém és Zalamegyékben. Egy-egy papság kerülete több négyzetmértföldre terjedt ki; és mibe került mig egy uj papságot alapíthattak. A betelepített gyarmatosoknak, parasztoknak nem volt hozzá módjuk, hisz súlyos adót kellet fizetniök a kath. lelkészek részére; a nagy birtokok meg a nemesség kezében voltak.

Igen érdekes, a mit a legrégibb evangélikus imaházak egyikének fölépítéséről beszélnek. Az elbeszélés ez: Brandenburgból és Sziléziából németek vándoroltak be Posen tartományba. Egy gazdag lengyel földbirtokos adott nekik szántóföldeket csekély adóért. A németek hozzáfogtak az erdők kivágásához és a tartomány fófolyója mentén kolóniákat, úgynevezett Írásokat alapítottak s ott iparkodó, tisztességes életet éltek. A földbirtokos igen örült azon, hogy a beköltözőitek olyan jó munkások; megszerette őket és boldog volt, hogy a hasznavehetetlen területet munka alá fogták. A gyarmatosok is megvoltak elégedve; de mégis igen hiányzott nekik valami az istenháza és a prédikátor, a ki hirdetné nekik isten igéjét, meglátogatná és vigasztalná betegeiket, megkeresztelné gyermekeiket és eltemetné halottaikat. Egyszer csak előadták kívánságukat a földbirtokosnak, a kinek igen jól esett azt hallani. Meg is Ígérte nekik, hogy ki fogja eszközölni az engedélyt az imaliáz építésére. De hiába; se az egyházi, se a világi hatóságokat nem lehetett rábírni a beleegyezésre. A földbirtokosnak végre Rómába kellett mennie. Elhatározta, hogy a pápánál eszközli ki az engedélyt az istenháza építésére. Nem kiméit se fáradságot se pénzt; — és ime> a mi nem sikerült neki Posenben, Rómában sikerült. Megígérték, hogy az engedélyt rövid időn ki fogják adni és utána küldik. Vigan jött haza a birtokos és irtványosainak meghozta az örömhírt, hogy szabad nekik imaliázat építeni és lelkészt tartani. Mily boldogok voltak ekkor a beköltözöttek! Házi istentiszteleteiket híven és lelkiismeretesen megtartották ugyan eddig is, hitvallásuk mellett visszilárdan és rendíthetetlenül állottak bár, — mégis gondolák, mennyivel más volna az, ha vasárnaponként összejönnének, hogy közösen énekeljék szép vallásos énekeiket és közösen üdüljenek az Isten igéjének prédikálásán!

Az idő csak múlt, múlt; de az engedély nem jött.

494

A várakozásnak mily aggodalmas ideje volt ez! Ám de végre — itt van az irás. Azonban a mint a földes ur felnyitá a levelet és olvasta az Írást, mélyen elkeseredett és szólni se tudott a haragtól. Mert hát mit Írtak? A saját szemének is alig hitt: engedély adatik az istenháza fölépítésére, de csak az alatt a föltétel alat, hogy egy nap alatt fel kell annak épülnie.

A földesur semmikép se akarta közölni az hiányosokkal ezt a határozatot. De mit volt mit tennie, végre is tudtukra kellett adni a szomorú hii\. A beköltözöttek persze fájó szívvel fogadták; tanácskoztak és végre elhatározták, hogy ha már egyszer igy kell lenni, hát megépítik az istenházát egy nap alatt. S mit ők maguk fából csinált házakban laktak, istenházának is ebből kellett elkészülni. Előre elkészítettek tanyáikon mindent egész a legkisebb darabig, a mi csak kellett az épülethez. Jánosnapra határozták az istenháza magápitését. Mikor a nap kelt, már csak úgy nyüzsgött az élet a templomtéren. Ott volt az egész gyülekezet; férfiak, asszonyok, gyermekek. Az volt ám csak a kocsizás és kalapácsolás, munka és fáradtság, a mit itt lehetett látni és mégis boldogság, öröm ült az arczokon. Senki se gondolt pihenésre; s ha mégis pihenni kellett valakinek, nyomban más állt helyére munkába. Lenyugodott már a nap, a csillagok is megjelentek már az égen, a mikor az utolsó ütés elhangzott. Az ímaház elkészült. Ugyan ki tudta volna megszámlálni az öröm és fájdalomkönnyeket, miket a gyülekezet kullatott, mikor az egyszerű, pompanélküli imaházba bevonult ?!

Mi igaz ebben az elbeszélésben, ki tudná megmondani?! De minden esetre sokat mond az evangélikus egyház helyzetéről a poseni tartományban.

Mint már emlitém, úgy 100 évvel ezelőtt körülbelül 71 evangélikus gyülekezet volt e tartományban. A 71 azonban már a múlt század végén 103-ra szaporodott; ebben a században pedig 200-ra emelkedett számuk. A ki most beutazza a tartományt, sok szép és derék ev. gyülekezetét lát. Ezeket jó részben a Gusztáv*Adolf-egylet segítette fölépíteni. E derék egyesület a poseni tartományi egyházat az ő „Lázárijának nevezte; s valóban sokat tett Lázárjáért. Pedig még 140, mondd száznegyven hely van azon a terven, a mely a fölsegélendőket mutatja s ha egy letűnik róla, azonnal másik lép helyére.

Csoda-e, ha abban az időben, a mikor a gyülekezeteknek önállóságukért kell-e küzdeniük, a testvéries könyörülő szeretetnek egyes egyletek utján való megnyilatkozásai gyérek voltak; csoda-e, ha a gyülekezetek megalapításának és fentartásának munkája mellett nem fordíthattak oly nagy gondot, mint a milyent talán szerettek volna, a szeretet és könyörület munkáira?! És mégis ebben a tartományi egyházban, a hol nem voltak régi alapítványok és hagyományok, a hol a hívek erősen megvannak terhelhe egyházi adóval, néha az állami adó 100%-áig; a hol a kiváltkép földmivelő lakosság most a mezőgazdaság általános baja miatt súlyosan szenved: itt mindennek daczára is mozognak mindenütt. Életről, elevenségről tanúskodik itt minden. Hiába hirdetik itt a social-demokraták, hogy „ha lassan is, de mindjoban elkö-