Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1896-01-19 / 3. szám
41 DŰNANTÚLI PROTESTÁNS LAP 42 alakulására. Semmiféle tudományos foglalkozástól, végezzük bár azt az egyház, az iskola, a jog, az állam vagy a művészet szolgálatában, a megtisztelő munkaczimet elvitatni akarni nem szabad, mert alaptalan az a föltevés, mintha a nép jólétének alapja csak azok munkája volna, akik ma kizonyos kizárólagossággal szeretik magukat munkásoknak nevezni. Mindnyájan, akár kézi, akár szellemi munkával foglalkozunk, egy czólra törekszünk, t.i. földi jólétünk s örök üdvünk előmozditásáia. Egyébiránt azt igen könnyű kitalálni, hogy hogyan jö a munkás az imént emlitott gondolatra. — Könyvet rendszerint a pihenés óráiban vesz kezébe. így jut egész •természetesen arra a gondolatra, hogy vannak olyan kiváltságos emberek, akik minden komoly erömegfeszités nélkül szüntelen oly élvezetes dolgokkal foglalkozhatnak, a minőkkel való foglalkozást ő csak ünnep- és vasárnapokon engedhet meg magának kellemes időtöltésül. Sejtelme sincs arról, hogy mily mérvű türelmes kitartást, folytonos önmegtagadást kiván a szellemi munka is. Nem is képzeli, hogy az az ember, kinek természettudományi vagy történelmi munkája neki élvezetes és tanulságos szórakozást szerzett, mennyivel szívesebben töltött volna akár egy egész hetet izzasztó testi munkával, a midőn újra hozzá kellett fognia egy nehéz, szinte megoldhatatlan probléma miatt a lélek minden erejét kimeritő gondolkodáshoz, kutatáshoz. Ne ócsáruljuk tehát egymást. Becsülje meg mindenki azt az állást, melyet Isten neki adott, de becsülje meg másnak az állását is és ne vonja meg attól a tisztességes munka czimét. Mindnyájan munkások vagyunk; legyünk is azok, habár a munkatér különböző is; legyen azon egy vezérlő mesterünk, urunk, erősítsen ugyanazon egy hit, töltsön el ugyanazon egy lélek, reményeljünk mindnyájan egy örök hazát. Az volna persze a legszebb, ha nem kellene oly éles megkülönböztetést tenni a testi és szellemi munka között. Hisz szorosan véve mindegyik úgy összetartozik, mint test és lélek. Ki ne örülne szivéből annak, ha az olyan munkásnak is, ki teendőinek végezésében nagy testi erő megfeszítésre kénytelen, jutna elég ideje arra, hogy megismerhesse a szellemi kutatás minden üdvös és nemesitő eredményét? A tudósnak sem ártana, ha több időt fordíthatna testi erőinek gyakorlására, edzésére. — Örömmel kell tehát üdvözölni minden olyan törekvést, mely czélul a két munkanem egymással szorosabb öszszeköttetésbe hozását tűzte ki, hogy igy a társadalmi osztályok között levő űrt annál könnyebben lehesen áthidalni egykoron; minden erővel azon kell lennünk, hogy népies előadások által az emberek gondolatvilága tisztuljon, babonás hiedelme eloszoljon, a kézi ‘ügyesség a nevelés eszközévé legyen. Már az is nagy nyereség lenne, ha háztartásunkban nem vennénk annyira igénybe mások szolgálatát; ha megtanulnánk a magunk lábán járni, mert ez által az úgynevezett müveit osztály azonnal több részvéttel s nagyobb elnézéssel lenne azok iránt, a kik a külső életszükségletekről való gondoskodás egyréizét villáikról levették, vagy legalább s nngköuyi tették. Ámde azért a munkafelosztást mellőzni nem lehet, mert a közjólétet a társadalom mindegyik tagja csak úgy mozdíthatja czélszerüen elő, ha azt a munkát végezi, a mely hajlamának és sajátos képzettségének leg- I jobban megfelel. Ezen a munkafelosztáson alapul sok! hivatásnem. A hivatás szó igen mély értelmű kifejezés, melynek egész jelentésére nem mindig gondolunk, a midőn használjuk. Hivatással bírni annyi mint nem önmagunknak élni, nem a magunk jó tetszése szerint cselekedni, hanem elfoglalni a számunkra Isten által kijelölt, helyet! Mert utóvégre is az elhívó nem más, mint Isten, ki adta életünket, sajátos adományainkat, a ki óletsorsunk intézése által kijelölte az emberi társadalomban helyünket. — A hivatás tehát vallásos kifejezése rendes foglalkozásunknak. Mindannak tehát, a mi foglalkozásunkban nem tetszik, vagy nehezen esik, el kell nómulnia, a midőn hivatásunk jő szóba. Még aunak a ténynek, hogy hivatásunknál szerepe van az emberi beavatkozásnak, sőt bizonyos hatáson belül saját választásunknak is, sem szabad megtéveszteni bennünket az iránt, hogy mindezt Isten keze intézi. De társadalmi értelemben is lehet a hivatás munkánk neve. Csak a hivatásszerű munka közhasznú teljesen. Ha mindenki csak azfc tenné, a mire kedve van, abból nagy társadalmi zavar keletkeznék s igen sok szükséges dolog végezetlenül maradni. Nagyon jól van tehát az, hogy meg van a különböző munkanemek rendszeres elosztása, mert csak igy gondoskodhatunk bizonyos rendszerességgel minden, szükséglet kielégítéséről; csak igy lehet meg munkánknak kívánatos folytonossága, bizonyos foglalkozás-ágban csak igy szerezhetjük meg a szükséges készséget. Mindenki boldog, kinek oly hivatása van, mely képességének megfelel, mert benne otthoniasan találja magát & munkavilágban, érte hála sima szál ajkairól Isten zsámolyához. A hivatás oltalom azon viszás szanaság ellen, mely mindenbe belekap, de semmit nem végez. Az nem tagadható, hogy földi hivatásunknak sok fogyatkozása van. Képesség és feladat, hajlam és munkatér nincsenek mindig kellő összhangban. Ennek azonban sokszor követelődzésünk is az oka, mely elhiteti velünk, hogy nem kaptuk meg a megórdemlett hivatáshelyet. Mennyivel jobb lenne, ba arra tökélnénk el szilárdul magunkat, hogy hivatásunkat betöltjiik oly jói és híven, amint csak lehet, hogy Istentől egykoron itt alant vagy ott fent szebb és hajlamainknak megfelelőbb hivatást nyerhessünk. Mert a belső és külső élet összhangja, csak akkor lesz lehetséges, ha Isten az új szívhez új testet is ad. Most az a kötelességünk, hogy foglalatosak legyünk földi hivatásunk teendőiben s készüljünk azon égi hivatáshoz, mely számunkra Krisztusban adatott. A földi viszonyok tökéletlen volta az oka annak is, hogy életfeladatunkat egy hivatás sem mer ti ki teljesen. A hivatás időhöz kötött, földi, az emberi lélek pedig örök. Ezért semmiféle munkafelosztás nem menthet fél bennünket bizonyos kötelességek alól, melyek általános emberiek. Bár vannak intézkedések a lelkek,*
