Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1896-06-21 / 25. szám

391

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

392

Államsegély és a szűkölködő egyházak.

Ne gondolja a szives olvasó, hogy nagyobb mérvű állami segélyezésünkről, vagy abban való részesülésünkről óhajtok egyet-mást elmondani. Igaz, hogy erre is régen rászolgált református anyaszentegyházunk, de én most csupán az egyházkerületünk részére évenként megszavazott 8000, újabban 8984 frt. 50 kr. államsegély valódi czéljáról, és rendeltetéséről újítom fel már évekkel ez előtt tett szerény véleményemet és biztat a reménység, hogy most, mikor a főiskola 3500 frtos évi járulékának fizetési kötelezettségével egészen új helyzet állt elő, meghallgattatom.

Ezt az államsegélyt kizárólag a szűkölködő egyházak és csekély fizetésű lelkészek segélyezésére adja és szavazta meg 18'68. óta az országgyűlés, s ezen hosszú idő alatt, kirendelt czéljára alig fordíttatott több évenként 400—400 írtnál. 3500 irtot kapott belőle a pápai, 500 frtot a csurgói főgymnasium, s a mi így fentmaradt, oda adták az egyházmegyéknek lélekszám szerint kölcsön, hogy az általa ajánlott szegény egyházak 10 év leforgása alatt fizessék azt vissza kamat nélkül, s ezekből 1894. decz. 3l-ig 72754 frt. 17 kr. úgynevezett „tartalékpénztár“ képződött. Nem vitatom itt most, hogy ez az Összeg épen úgy mint az iskolák járuléka, eredeti rendeltetésétől vonatott el. Megtörtént, vessünk fát) olt a múltra, de jövőre ue így legyen. Erre a változtatásra, argumentumaim igazolására ide írom B. Eötvös József vallás és közoktatásügyi miuisternek 3072/1869. szánni rendeletéből a tárgyamra vonatkozó részt . . . „(a 8000 frt.) utalványozott összeg az országgyűlés határozata szerint szorosan v e tt e g yh á z i czélokr a fordítandó, minők: uj egyházközségek keletkezésének, leány egyházak anyaegyházakká leendő szervezkedésének élősegélése, szegény egyházak segélyezése, adósságtörlesztés, templom, torony, papiak építése, vagy a lelkész csekély fizetésének javítása végett; óhajtandó, hogy a mennyiben más múlhatlan szükségek fedezése mellett lehetséges, a segélyezés által némely helyzetüknél fogva izolált egyházközségeknek alkalom nyujtassék némi töke képzésre, hogy fentmaradásuk biztositassék és azok a közadakozást igénybe venni ne kénytelenítessenek. A közoktatás elösegéléséről a törvényhozás más alapon rendelkezvén, ezen segély arra igényle vehető nem lesz; valamint tekintve a szegény egyházközségekv,allási szükségletének sürgős igényeit, közigazgatási czélokr a sem fordítható. Az egyházkerület ezen elvek szemmel tartása mellett önn állóan határoz a segély hova fordítása iránt“

Nem akarom vádolni egyházkerületünk intéző férfiait, hogy hol voltak akkor, míg az államsegély felosztását annyi időn keresztül ezen elvek ellenére eszközölték; nem kérdem, miért fogadták el az 1895. évi ápr. 24. székesfehérvári közgyűlésen az államsegély pénztárról a ministeri rendelettel homlokegyenesen ellenkező szabályzatot (Idézett jkönyv 61 1.), de kérem egyházkerületi közgyűlésünk minden alkotó tagját, hogy tegye szivére kezét és változtassa meg az idézett szabályrendeletet. Igaz, így jó haszon

hárul a kerületre, mert „a czél szentesíti az eszközöket“, de ez nem protestáns elv, s csakis evvel lehet tovább is töltögetni az államsegély pénztárt, ezt a Danaidák hordóját és szegény egyházközségeink vallásügyi szükségletének a minister által még 1869-ben sürgősnek minősített igényei kielégítésére soha sem kerül a sor.

Tegye szivére kezét az egyházkerület és vallja meg lelkiismerete és az Isten előtt, hogy a 27 kosszá év alatt mindig megnyert 8—8 ezer forintos államsegéllyel hány új egyházközség keletkezését, vagy hány leányegyháznak anyaegyházzá való szervezkedését segítette elő? Fájdalom egy ét sem. Pedig a minister hivatkozott rendeletében, midőn igy czélt is megjelölt, valóban prot. elvet hangoztatott, mert az evangyéliomnak minél több helyen való hirdethetése végett is nyújtotta az államsegélyt. És mi erre a szóra nem hallgattunk eddig, s mivel igy egy egyházunkon sem segítettünk, nem anyásitottunk, veszprémi egyházmegyénk már három anyaegyházát kénytelen volt aífiliálni, hogy valahogyan segítsen a nyomorral küzdő gyülekezeteken. Ez-e a czél? Aífiliálni, társítani az anyaegyházakat, megszüntetni az őrállomásokat, s a vallás vigasztalásaitól is elzárni a külömben is szegény, csapásokkal súlytott népet akkor, midőn anyaegyházak örök megalapítására évenként segélyt ad az ország, s csak azért nem adni erre a czélra, hogy a tartalékpénztárnak ismeretlen czimekre szolgáló alapjait, vele és általa végetlen időkig, mint valamely feneketlen hordót töltögessük. Talán elég volt erre 27 esztendő? Bizony, nem jól volt ez így, s az igazság követeli, hogy ne legyen tovább így.

(Folyt, köv.)

Thúry Etele.

Tandem aliquando.

Az országos lelkész-özvegyi gyámolda felállítása alkalmából e becses lapban jelent már meg egypár czikk, mely azon kérdéssel foglalkozott: hogy mi sors vár a jövőben az egyházmegyei gyámoldákra? Vártam, hogy a komáromi egyházmegyéből is emelkeduek hangok e fontos ügyet érdeklőleg, vártam, hogy az enyémnél avatottabb toll, vagy nálamnál hivatottabb lelkésztársam, ki e téren alaposabb felfogással bir, az immár actualissá vált kérdést szellőztetni fogja. — Kivéve talán egy pár barátságos összejövetelt: a siri csendet nem zavarta semmi hang, mig végre a vágmelléki lelkész-értekezlet — mint e becses lapok 24-ik számából olvasám — ez ügyet mint legfőbb tárgyát az értekezletnek, komoly megbeszélésre méltatta. Ez értekezleten a vélemények kétféle irányban nyilvánultak, az egyik a gyámoldai vagyon felosztása, a másik pedig a gyámolda továbbrai fenntartása s fejlesztése mellett érvelt, s miután határozott állást az értekezlet nem foglalt: „megbízta Boross Kálmán lelkészt, hogy a legközelebbi e. megyei gyűlésre készítsen javaslatot, hogy minő intézkedések mellett lehetne egyházmegyei gyámoldánkat megmenteni.“ Távol legyen még látszata is annak, hogy ezen kérdés megfejtése körül magamat illetékesnek erezném, még inkább távol legyen