Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1896-06-21 / 25. szám

387

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

388

szóval a nagy istentelenségről mit sem hallottunk s olvastunk, — most egyszerre hangos jajokban tör ki a vallás hivatott őreinek ajka. — Sőt több mint valószinü, hogy ha Szigetvári ezen, a vallási kérdésekben egyszerre annyira idegessé lett időben föl nem lép javaslatával, vagy ha inditványát csak a vallástanitás reformjára szorítja össze: a sötét rémlátások s a kétségbeesésig fokozódott panaszok még továbbra is némán maradtak volna és a reform ügyével kapcsolatosan az illetékes körökben minél szélesebb terjedelemben megindult volna a higgadt s körültekintő elméknek objektiv vélemény cseréje, mely a túlzásoktól menten a józan megoldás terén tartotta volna mindvégig az aktuálissá lett dolgot. De minthogy a javaslat homlokegyenest ellenkezett a legújabb idők föltámadt szellemével, ki hivta azt az oppozicziót, mely elfogultságból nem az okos haladás, hanem a visszaesés intézkedéseinek megalkotására hajlandó. Ennélfogva előállott az a váratlan viszás helyzet, hogy talán soha sem volt annyira kényes dolog a vallástanitás ügyéről beszólni, mint éppen most, és soha sem remélhettük volna kevésbé az ügy sikeres lebonyolitását, mint jelenleg

Ekkóp jutott a kérdés oda, hogy Szigetvári radikális javaslatát a bizottságban hidegen fogadják s majdnem egyhangúlag elvetik, Beöthy Zsolt pedig a külső kényszer nyomása alatt a két ellentétes álláspont áthidalása végett csak a vallásoktatás reformját tartja szükségesnek, a nélkül azonban, hogy ennek tárgyalását napi rendre merné tűzni s végül a tanügyi szakkörök könynyen megmagyarázható tartózkodása csakis a különféle felekezeti érdekeltségeket hagyja a vitatkozás terén, akik aztán ezt az alkalmat nem e fölöttébb fontos ügy alapos megbeszélésére használják föl, hanem a középiskolai oktatási szellem igazságtalan megvádolásában látják a jó eredményre vezető módszert.

Nem akarjuk váddal illetni a felekezeti lapok hasábjain meg-megjelenő ide vágó nézeteket, hanem csak rá óhajtunk mutatni azon ferde fölfogások] ., amelyek nemhogy czélra vivők volnának, hanem ellenkezőleg veszedelmesek az egész középiskolai oktatásra s magát a fölvetett kérdést is a legigazságtalanabbul tárgyalják.

Hogy miért és mennyiben állja meg helyét e kijelentésünk, azt majd a következő czikkecskómben iparkodom megokolni, amikor is a középiskolai vallásoktatás reformjáról az eddigi vallástanitás eredményének okairól s egyéb ide tartozó kérdésről bátorkodom szerény nézetemet elmondani. Azonban azt most is megjegyezhetem, hogy mindaddig, amig a vallásoktatás reformjára irányáló újabb mozgalomban a felekezeti érdekek megtámadását keressük csupán s nem a józan haladásra vonatkozó vallás erkölcsi törekvést: mindaddig elfogulatlanul és a dolog érdemébe vágó módon sem nem tárgyalhatjuk, sem a kivánatos megoldáshoz nem visszük kérdésünket.

Régiségek.

in.

Valláserkölcsi élet. Egyházi törvények.

A mai anyagias korban kevesen emelkednek fel arra a magaslatra, a melyről a hitükért, vallásukért mindenüket feláldozni kész XVIII. századi elődök oly követésre méltó példaképen tündökölnek. Ok érezték, micsoda kincsük volt a vallásban, a lelkiismereti szabadságban, mely nagykorúságra nevelte őket, s ezért hogyne tettek volna meg mindent. A mai idők embere nem akarja mérlegelni a vallásban rejlő nagy kincset, ő azon áldozatokat számlálgatja, a mibe hitének, vallásának évi fentartása kerül. Pedig itt a példa, mely beszél, int, figyelmeztet, hogy mégis csak azok a régiek voltak azok, akiket példányul kellene vennünk a hitbuzgóságban, az erényes cselekedetek követésében.

Milyen idők voltak azok! Mikor a czégéres bűnre vetemedőket, a mások becsületében gáncsolodókat, egyszóval mindazokat, a kik a jó rendet megzavarták, maga az egyház büntette : intéssel, feddéssel, dorgálással, az egyházból való kirekesztéssel. És ez a rendtartás nevelt erényes, becsületes, istenfélő embereket. Ebben a korban az 1623. évi komjáthi-i kánonok voltak mindenütt kötelezők, de ennek korlátain belől a jó rend fentartásáért minden egyházban a helyi szokás és gyakorlatnak megfelelően voltak olyan törvények, a melyek megérdemlik, hogy az enyészettől megmentessenek, s a melyeket olvasva nem egy egyházát szerető ember mondja, bár úgy volua ma is. Szászi János antalfai lelkész 1764-ben az egykori polyáni egyház anyakönyvébe, — mely urasztali felszereléseivel együtt került Antalfára —, szintén emlékezetben hagyta azon kort jellemző törvényeit, a mint következik: Egyházi törvények,

melyeket a többek között szükséges tudni a hallgatóknak is.

Az eklézsia elöljárói iránt.

1. Az elöljáróságra olyanok választassanak, a kik a bévett igazságot tántorgás nélkül szeretik: másfelé nem hunyoritanak, vallásukban nem lágy melegek.

2. A kik nem szelesek, személyekben és cselédjeik-