Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1896-06-14 / 24. szám
375 DÜNANTÜL1 PROTESTÁNS LAP. 376 b) Latinból akár prózai, akár költői klassikus latin szöveget fordítsanak magyarra s lássák el mithologiai, régiségtana, aeszthaetikai, sbt. magyarázattal. c) Görögből fordítsanak magyarra, magyarázatokkal mint a latinban. d) Mennyiségtanból kidolgozásra kapjanak egy algebrai és egy mértani tételt. III. Szóbeli vizsgát tegyenek: a) Magyar nyelv és irodalomból, b) Latinból. cd Történelemből, és pedig : tüzetesen a magyar történelemből, — az egyetemes történelem kiválóbb részeiből? különös tekintettel a művelődés történelemre. d) Mennyiségtanból. e) Természettanból. IV. Azon tanuló, kinek az Írásbeli dolgozata a magyarból, vagy bármely más két tárgyból nem sikerül, szóbeli vizsgálatra nem bocsátható. Ha a görög Írásbeli nem sikerül, a vizsgázó ebből is szóbelit tegyen, hol szigorúan megvizsgálandó. Ha a szóbeli vizsgálaton valaki elégtelen tanjegyet kap, a javitóvizsgálatok a jelenleg érvényben levő éretts. szabályzat 27—29 §§. szerint ej ten dók meg. VI. Tanárkar végre megfontolandónak tartja, hogy az érettségi vizsgálat külső hatásának emelésére nem volna-e czélszerii a jelenlegi Bizonyítványt valami Oklevél-alakkal felcserélni ? Arra nézve is történt indítvány, hogy az éretts. írásbeli része junius végén, a szóbeli meg aug. végén, illetőleg szept. elején legyen. A többség az eddigi gyakorlat fentartása mellett nyilatkozott, — pedig ha tekintjük, hogy az érettségi vizsgán a tanulók Ítélőképességének, értelmi fejlettségének kipuhatolása a fő, — nem a memoria megvizsgálása, ez az indítvány már azért is megszivelendő, hogy meglássék, mennyire képes a vizsgázó önmunkásság utján az ismeretek birodalmában eligazodni. Időt kellene adni a főiskolára készülő ifjúnak, hogy az érettségi ne csak a VIII. o. tananyagának reprodukálása legyen! Faeagó János, tanárkari jegyző. Könyvismertetés. „Képek a hazai ellenreformáczió mozgalmaiból a XVII. század végén“. Irta Gr. Walter Gyula hercegprímási titkár. Ára 40 kr. Nyomatott: Esztergom 1896. Buzárovics Gusztáv könyvnyomdájában. E füzet került ma újdonságul kezembe és nem tudok eléggé alkalmas kifejezést használni a kath. történetírás e szörnyetege megnevezésére. Már maga a füzet czime is nem igazi nevet visel, báránybőrbe öltöztet farkasokat. A miket alatta a szerző megír, azok mind reformáczió ellenes képek, nem pedig ellenreformáczíói mozgalmak, mint ő nevezi. Az 54 lapra terjedő kiadvány, nem tudom, miféle néppártias szellem terjesztése szempontjából látott hát napvilágot ?! Előszavában, a szerinte „úgynevezett reformáczió“ erős terjedését hazánkban a mohácsi csatatéren több kath. főpap hősi (?) halálának és a potestánsok császárellenes törekvéseinek, ez által a török kegyeltségnek tulajdonítja. Mely kegyeltségre az által tettek szert (ő szerinte a prot.-ok), mivel a törökök „némi tekintetben vallási elvtársakat is láttak a szent képek tiszteletét velük együtt kárhoztató protestánsokban“. Mint maguk neveltjét, a legfénylóbb csillaguknak tartja — nagy igazán — a jezsuita nevelésű Pázmány Pétert, a kinek nagy szellemének és bámulatos hatásának köszönhetik nemcsak azt, hogy a protestantizmus fenyegető erejét, kultúrái és politikai túlsúlyát, melylyel a XVII. század elején dicsekedhetett, elvesztette; hogy továbbá a Habsburg dinasztia megszilárdult a magyar trónon (minő hízelgés!), hanem mint Írja „azon lelkes tevékenységet is, a melylyel e század vége fele egyesek az ő (tehát nem a Krisztus) nyomaiba lépve, a kath. egyházat az ismét elhatalmasodó protestantizmussal szemben dicsőségesen (?) megvédelmézték és fenállását szilárdabb, alapokra fektették“.— Ez egy elejtett őszinte nyilatkozat a Pázmány-követő emberek által alapított egyház minő erősségéről. Ennyi elég az előszó ismertetésére. Ezután jön a VIII. fogásban (fejezetben) való feltálalás. Kellene hozzá Ízlés és gyomor, mely a 7- 8-féle czimből álló egy-egy fejezetet bevenni képes lenne. Vagy ha képnek vesszük, akkor, a szerzőjéhez hasonló szemünknek kellene lenni, hogy a zűrzavaros vonásokból kitudnók domborítani magunknak azt az alakot, a melyet ő maga sem tudott tisztán rajzolni. S helyesebb lett volna füzetét „Zűrzavar a XVII. század végén“ néven nevezni. És e mellett is, a ki az igazságot szereti, aki az önámitásból eredő gyarlóság miatt pirulni nem akar, a ki a szellemi és erkölcsi világ természeti törvényeit csak némi részben is ismeri, és követni akarja; végül a ki csak fogalommal bir a hit és politikai elvek egymástól különbözőségéről, össze nem tartozásáról, és tudja tisztelni másokban a — talán helyesebb — meggyőződést: az olyan tollforgató, nem ír ilyen erőltetett igazságokat történeti lepelben, egy-két kézrekerült „szenvedő kath. lélek sugalta“ tettetett igazságu forrásból nem merit oly eszméket, melyek zűrzavarában egyikkel a másikat agyonüsse, s végül, a történet írás rovására nem rajzol egyoldalúsággal oly képet, melyet ráfogás mellett sem lehet felismerni, s vele csak ámítja, lázitja az értelmetleneket. A füzet részletes ismertetést nem érdemel, de átolvasást sem, mert a fentiek mellett még bosszantja az igazságszerető embert. Bírálatot azonban az egész átolvasása nélkül is — annál többet lehetne felette és szerzőjén tartani. Sajnálni lehet, hogy az eddig másként ismert Di\ Walter Gyuláról is azt kell kijelentenünk : „Ismerjük az írót tolláról!“ Csak általánosan utalva soraimat olvasók azon történeti ismeretére, mely által tudják hazánknak a XVII. század végén alakult kedvezőtlen viszonyait, az ezekben foglalt eredeti képről oly képet másol dr. Walter Gyula, mely által emlékeztet a hagyományok alapján készített vallás igazságaira, t. i. a római elveknek a bibliától eltérő szörny alakjaira. S úgy látszik, hogy ez a füzet is csak saját jóhiszemű feleiknek; van olvasásra szánva, kik úgy vannak nevelve, hogy mindazt elhigyjék, a mik eléjök
