Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1896-05-24 / 21. szám
323 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 324 Rossz időket élünk. Kerületünk egét oly gyakran borítják sűrű, sötét felhők; főiskolánk épületein annyiszor lengett már a fekete zászló rövid egy esztendő alatt, mintha csak a Mindenható azt a mi gyászesztendőnkül rendelte volna örök végzésében. Az egyházi élet kimagasló vezéralakjai, a tanügy próbált erejű hű munkásai egymást váltogatva szálltak alá a néma sir sötét fenekére. Még a seb, melyet a halál könyörtelen keze ütött a rokoni baráti vagy tisztelő kebleken, hegedni is aligalig kezdett, midőn jött a mindnyájunkat megrendítő gyászhir: Yályi Lajos meghalt. Nem akarom adni az Istenben boldogultalak jellemrajzát, mert könnyen azt mondhatná valaki, hogy a rokoni szeretet és szivemben iránta örökké élő hálás kegyelet elfogulttá tett. — Annyit azonban mégis szabad talán még nekem is mondanom róla, hogy jobb szivü ember nem igen akadt nála. Életrajzi adataiból közöljük a következőket. — Született 1824-ben N.-Megyeren, hol atyja tanító volt. Az eleven eszü s rendkívül élénk fiút édes apja korán tanulásra fogta, úgy hogy Pozsonyból, hol két évig tanult, az 1836—3 7 tanévre Pápán már veteránus syntaxistáuak jött. Mint togatus deák az akkori iskolai élet mozgalmaiban kiváló részt vett mint a „Házaló“ nak két éven át szerkesztője, tehát mint a „GondüzŐ“-nek éles tollú ellenfele. Az 1846—47 tanévben Pápán való praeceptoroskodás után Aranyosra ment ki akadémikus rektornak. Innét R.-Komáromba került néhai Nagy Mihály püspök ur mellé káplánnak. Innét hívta meg lelkészéül 1852-ben a perbetei fényes gyülekezet. Szelíd, barátságos modora, meglepő ötletekben s humoros fordulatokban gazdag beszéde csakhamar kedveltté tették nem csak az egyházmegyében, mely 1867-ben esperesévé választotta, hanem az egyházkerületen is, melynek pár évig aljegyzője, 1877-től haláláig főjegyzője volt. Temetése alkalmával a templomba kerületünk szeretett püspöke a következő imát és beszédet mondotta: A lap ige: Játi. XVII. 4. 5. „En dicsőítettelek tégedet e földön, elvégeztem a dolgot, melyet reám bíztál volt, hogy elvégezzem. Most annak okáért dicsőíts meg engemet Atyám te magadnál.“ Gyász ünnepre összesereglett Gyászoló és Résztvevő Gyülekezet ! Néma csend, mély fájdalom borong e gyász falak között, mert a bánat bus fellege terjesztő ki setét árnyát mindazokra, kik itt összegyülekeztek, hogy végtisztességet tegyenek annak, a kit életében szeretetükkel környeztek, tiszteletükkel öveztek körül. A bánat fellege terjesztő ki setét árnyát egy köztiszteletben álló s nehéz csapások által sújtott családra, a mely egymás után veszíti el azokat, a kiknek szeretete, önfeláldozó s önmegtagadó hűsége biztos alapját képezte a család fennállásának és virágzásának. A bánat fellege boritá sötét árnyát egy népes gyülekezetre, a mely úgy is aggodalmak között gnodolt arra, hogy elveszíti hű vezérét, lelki atyját s a távoli jövő előbb lett valósággá, mint az emberi számítás előre láthatá. Bánat seté fellege borula a dunántúli ev. ref. egyházkerületre, a komáromi ev. ref. egyházmegyére, a melyeket egymásután érnek a kimondhatatlan és megmérhetetlen veszteségek. Mintha a mindenható isten próbára akarná tenni, hogy elég erősen áll-e egyházunk épülete azon az alapon, a mely vettetett az Ur Jézus Krisztusban, egymásután dőlnek ki annak hatalmas oszlopai, a kiknek erős hitén s munkabíró erején nyugodott az épület biztonsága. Mindennek tudata szorítja össze e pillanatban szivünket s hajtja szemünkbe a könnyeket, a melyeken keresztül csak setét gyászt látunk és a bánat terhe alatt igy szólunk: „ megnémulok Uram és nem szólok, mert ezt te cselekedted. “ De mintha a nagy csendességben, mely e falak között most uralkodik, hangot hallanánk, a mely hangot e falak jói ismernek, csak hogy az a hang nem földi hang többé, messziről a magasból száll alá, hova lelki szemeink függesztve vannak, úgy hangzik mint mennyei megváltónk utolsó földi hangja a keresztfán „az elvégeztetett“ és e hangot halljuk mindnyájan, kiknek szive vigasztalást a jelen szomorú órában a vigasztalás örök forrásánál, Istennél keres. Halljuk e szavakat nem testi érzékünkkel, de leikeink erejével, a mint elszáll az egykor oly beszédes, most néma ajkakról: „Atyám, én dicsőítettelek Egedet, e földön elvégeztem a dolgot, a mit reám bíztál, hogy elvégezzem, most azért dicsőíts meg engemet te magadnak“ Méltassuk figyelemre e nagy jelentőségű szavakat, a melyeket eredetileg a mi Megváltónk használt, midőn a földi éle‘ttó'1 búcsút vett, de a melyet minden, kötelességét híven betöltött lelkész ajakára vehet, a midőn földi hivatását be végez ve isten rendeléséből végbucsut vesz a világtól és kedveseitől. Mert a felolvasott szent igékben ki van fejezve: 1. „Mily fontos az a megbízatás, a mit a lelkész hivatalánál fogva istentől nyert. 2. Mily boldog az, aki elmondhatja halála óráján: Atyám elvégeztem a munkát, a melyet reám biztal, hogy elvégezzem. I. „Atyám én dicsőítelek tégedet,“ ezt mondja alapigénk szerint az Ur Jézus, a midőn a földi élettől búcsút vesz. Ezt kell elmondhatni minden jó keresztyénnek, de mindenek felett a lelkésznek halála óráján, mert ezen feladat valósításában áll az ő hivatása. A mi evangeliomi egyházunk tana és felfogása szerint ugyan a lelkészek nem képeznek a hívők között külön rendet, a kik mintegy közbenjárók volnának az isten és az emberek között, hanem csak megbízatást nyernek velük különben egyenlő és egyenjogú társaiktól a vallásos érzelmeknek es vallásos életnek ápolására, az isten igéjének hirdetésére, a sacramentumok kiszolgáltatására, a híveknek vallásos szellemben való nevelésére. De ha nem képeznek is a lelkészek külön rendet a hívek közt, hanem képeztetésük, tudományos irányú gondolkodásuk, jellemük s igy hivatásuk alapján nyerik hivatalos teendőik végzésésére a hívektől a megbízatást, ez a megbízatás rendkívüli fontossággal bir az emberiség életében. Mutatja e fontosságot Pál apostol nyilatkozata, a ki azt mondja: úgy Ítéljenek mi felőlünk az emberek, mint isten titkainak sáfárai felől . . . továbbá, hogy az isten rendelt némelyeket, tanítókat, pásztorokat, prófétákat az isten igéjének hirdetésére* De eltekintve az Írás nyilatkozatától, az emberiség fejlődése és haladása úgy értelmi mint erkölcsi tekintetben össze függ azon
