Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1896-01-12 / 2. szám
21 DUNÁNTÜLI PROTESTÁNS LAP. 22 kozás sem játék, mindegyik figyelmet, megfeszítést, megtagadást, kitartást követel. Vagy talán az ellen tehető kifogás, hogy minden munkát közhasznú czél szolgálatában állónak mondottunk ? Hát nem azért dolgozik a legtöbb ember, mert dolgoznia kell, hogy övéit eltarthassa? Gondol talán a közjóra a szorgalmas háziasszony, mikor lakását szépen kitisztogatja, rendbehozza, vagy a píaczon bevásárlásokat tesz ? Bizonyára munkánknak kell, hogy magunk is hasznát vegyük. Egészen rendin levő dolog, hogy a föídmives, ki kérges tenyérrel dolgozik künt a mezőn, munkájának gyümölcséből először is háza népét elégítse ki. Épen így van ez minden más foglalkozásuemmel, melyeknek rendeltetésük, hogy első sorban az illető munkásokat s azok családjait tartsák el. Ámde ez a saját szükségletünk csak a kéz, a melyen fogva vezet be bennünket a világnak bölcs isteni berendezése a közemberi szükségletek és feladatok nagyobb k ölébe. Közülünk senki sem él önönmagának. A midőn gondoskodunk önmagunkról, végezzük a munkát, melyből magunkat fenntartjuk, neveljük a gyermekeket, kikkel Isten megáldott, kiképezzük a bennünk rejlő erőket, csináljuk azokat a tárgyakat, melyeket készíteni tanultunk, akkor a közönségnek teszünk szolgálatot, melynek minden efféle hasznos munkára feltétlenül szüksége van. Nem volna tehát méltó az emberhez, ha munkájánál csak magára gondolna sárrá a bérre, melyet azért kap; tekintetét magasabbra kell irányoznia; be kell vallania, hogy munkájával egyszersmind másoknak is szolgál, viszont meg, hogy mások munkájából is többféle haszna van. 'Egy ember se beszéljen tehát munkájánál csupán a „kell(muszáj) ről. Nemcsak mindnyájunkra vaskényszerrel nehezedő „kell“ az, hanem magas kötelesség, becsületbeli dolog, hogy szolgáljunk a közjónak, járuljunk valamivel ahhoz, a mi közéletünket fenntartja, gazdagítja, könyebbé, szebbé teszi, közelebb viszi ahhoz a tökéletességhez, mely múló földi éltünkben lehető. Ebből önkényt következik, hogy a munka nemcsak a legtöbb embernek szomorú sorsa, hanem mindenkinek kötelessége. Tétlenül élni senkinek sem szabad. A magán ember foglalkozása nem jogszerű foglalkozás. A kit Isten annyi jóval áldott meg, hogy munka nélkül is megélhetne, azt ezzel a legtágabb értelemben vett közhasznú tevékenységre hívta el s kötelezte. Földi életviszonyainkra is áll, hogy: „a kinek sok adatott, sok is kívántatik attól“. A foglalkozás nélküli henyeség nemcsak jogtalanság pedig, hanem szerencsétlenség is magára a henyélőre nézve. Annak az embernek, a ki nem munkálkodik, nincs meg a leghathatósabb segédeszköze a testi és lelki egészség fenntartására, annál nincs meg az erkölcsi nevelés pótolhatatlan előmozdítója. Tudott tény, hogy semmi sem erősiti jobban a testet, aczélozza az izmokat, mint a test erőihez mért munka, hogy mi sem ad az akaratnak oly szilárdságot, a léleknek oly üdeséget, mint a rendszeres tevékenység, melyet nem szeszélyből, hanem nemes kitartással és önuralommal folytatunk. Tekintsünk csak az öregekre, kik még aggkorukban is mozgékonyak, kiknek szive tiszta, akarata szilárd maradt,, ifjú korukban ban bizonyosan nem voltak henyék. Es ha, fájdalom, igaz is, hogy nem egy viruló erőt tett semmivé a szerfölötti munka, kivált ha azt egészségtelen külviszonyok között kellett végezni, de azért mégis sokkal nagyobb azon áldozatok száma, melyeket évente a henyeség követel, az a henyeség, mely lágy párnája mindenféle bűnnek. A munka elűzi a sötét, önkinzó, kisértő gondolatokat, önuralomra, kitartásra, hűségre, türelemre, odadásra tanít; mellette feledi az ember önmagát, kötelességszerü feladatának él, legyen az szükebb, vagy tágabb körű, kisebb, vagy nagyobb. A munka nagy áldása abban van, magasabb rendeltetésünk hatalmas előiskolájává az által lesz, hogy szegény énünket mindjobban eltölti, megdicsőiti Istennek lelke, hogy Isten legyen minden mindenekben. Ha tehál jól meggondoljuk, munkánknál nem a felmutatható küleredmény az alkotott műn a legfontosabb. Mit emberek teremtenek, az egykor az enyészet zsákmánya leszen. Még ha legszilárdabb anyagból készülne is, azokat a nagy átalakulásokat, melyeken földünknek által kell mennie, nem élné túl. Még ha a legmélyebb gondolatokat tartalmazná is, egykor a szellemszegény müvek sorába kerül, ha majd ama tökéletes megjelenik. Munkánknak Örökké való értéket az ad, a mit bensőleg sziveinkben alkotott, ha tehát a munkás lelkében létrehozza az önzetlen önmegtagadás, odaadás erejét, mások lelkében pedig azt a benyomást, hogy az csakugyan szeretettel és hűséggel lön végezve. Ezzel elértünk a munka azon becséhez, melyet annak a keresztyénség tulajdonit. Ez nem a munka által szerzett vagyon nagyságára tekint, hanem nézi a lelkeket, melyeket a munka nevelt, képzett, gyakorolt a jóban és alakított szilárd jellemekké. Mert elvész a világ s annak minden gyönyörűsége, de ki cselekszi Isten akaratát, mindörökké megmarad. A munka fogalmának meghatározásával kapcsolatos fejtegetés íme egész észrevétlenül elvezetett azon okokhoz, a melyeknél fogva a munkát nemcsak szükségesnek, de kötelességnek is tartjuk. Összegezve röviden az eddig elmondottakat, dolgozunk azért, 1. hogy mindennapi kenyerünket becsülettel megkereshessük, hogy másoktól függetlenek, önállók legyünk; 2. hogy embertársainknak javukra legyünk,a közemberi szükségletekkel, feladatokkal szemben tartozásunkat lerójuk; 3. hogy a henyeség veszélyeitől megmeneküljünk, erőnket képezzük, magunkat az önuralomban és önmegtagadásban gyakoroljuk, a mi nélkül nem lehetünk Krisztusnak tanítványai, Isten országának polgárai. Kérdés azonban, hogy mondhatjuk-e ezt egyformán minden munkáról, vagy hogy csak bizonyos munkanemeknek van ilyen képző és nevelő értékük ? Ez idő szerint két nagy munkanemet ismerünk, az egyik a testi vagy kézi munka — sokan gépies foglalkozásnak is mondják,— a másik a szellemi munka. Ezen megkülönböztetéssel eszünk ágában sincs szigorú, kizárólagos ellentétet állítani fel közöttük. A szellemi munka sem nélkülözheti a testi orgánumok szolgálatát, tehát a szemét, a kézét, a beszélő szervekét; viszont a testi munkához is szükséges a figyelem, a megfontolás, főleg és különösen pedig az emlékezés és bizonyos apródonként szerzett készség; fol}7_ 2*
