Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1896-04-26 / 17. szám
259 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 260 Megmagyarázhatlak érthetetlen lenne, hogy a győzelem kivívásában az egész hadseregnek, mindenkinek része lenne, s a babér mindenkinek jogosan köritené homlokát, csak éppen a sereg vezérei, zászlótartói lennének kizárva a győzelem örömmámorából, a harczi babérok jutalmából, holott éppen ők azok, kik vezérelték, lelkesítették a hadsereget s a magasra emelt lobogó alatt lelkesedésük hevével, czéltudatos működésük szülte bizalommal, hősies bátorságukkal lehetővé tették a győzelem kivívását! Igen, a jogos önérzet, a teljesített s teljesítendő feladat nagyságától áthatott lélekkel, a hivatásának élő lélek egész felemelő s lelkesítő érzetével mondhatjuk el, hogy abban a nagy harczban, a mit az emberiség viv az erkölcsi, szellemi tökélyért, az anyagi és szellemi lehető boldogság megvalósításáért: hogy ebben a soha nem szűnő küzdelemben a vezérszerep nekünk, annak a testületnek jutott, mely amaz eszményi czél elérésére vezérlő utaknak mindenkori hű, sohasem tétovázó kijelentője, hirdetője. Ennek működése nincs egy-egy ország szűk korlátái közé szorítva, nem egy osztály, nem egy rend, nem egy intézmény, nem egy vállalat sorsát, jóllétét, nem csupán az értelemnek, az észnek mivelését, s nemcsupán a lélek nemesítését, az erkölcsök jobbítását tűzte zászlajára: hanem felöleli mindezeket, s küzd mindazokért, mindazokkal az eszközökkel, melyek amaz óhajtott czél, a lehető emberi tökély megvalósítására alkalmazhatók és szükségesek. Igen, jogos önérzettel mondhatjuk el, hogy a mi működésünk egyetemes ; minden szépet, minden jót, minden magasztosai magában foglaló. Valami jóért, magasztosért csak dobog az emberi szív, a mi csak a legkiválóbbak keblében mint utolérhetetlen ábrándkép dobog, a mi felemelő csak van az életben: annak mi vagyunk a hivatott letéteményesei, legbuzgóbb, solianem lankadó liarczosai. A jogos önérzet hangján, hivatásunk magasztosságából merített erős bizalommal mondhatjuk el, hogy mig más pálya munkásai, csak részletes czélok szolgálatában állanak, s csak mindegyik bizonyos körben dolgozva szolgálja az emberi tökéletesedés szent ügyét, addig a mi életpályánk felöleli ama szétágazó irányokat, életet önt azokba, s egységesítő befolyásával, az általa hirdetett elvek csodálatos erejével, a köznek, az egyetemesnek jóllétére, boldogságára irányítja s használja fel azoknak önmagában csak részleges, csak egyoldalú működését! Igaz ugyan, hogy látszólag az eredmény kevés, nincs arányban a századokat meghaladó lankadatlan tevékenységgel. Igazságtalanság volna azonban ezen körülményt csak is a mi rovásunkra, talán nem eléggé lelkesült odaadó munkásságunk biineül tudni és fogadni el. Erkölcsi s szellemi emelkedettségünk nívójának lassú emelkedésére, sőt olykor-olykor látszólagos visszaesésére sok másnemű tényezők folynak be, melyek szoros kapcsolatban vannak társadalmi életünk egész mai rendezettségével, viszonyaival, melyekről azonban nem czélom szólni ezúttal! S ha állásunkat nem ily magaslatról, nem ily ideális jelentőségű álláspontról, de sziikebb körben, a mindennapi érintkezés, a reális, a társadalmi élet terén gyakorolt hatásából mérlegeljük s bíráljuk el, vájjon akkor is nem jogos Önérzettől, hivatásunk magasztosságába vetett lelkesítő meggyőződéstől dobogó kebellel mondhatjuk-e el, hogy ez valóban szép és magasztos hivatás, áldásos és jótékony rendeltetés. Hányszor van annak a mindennapi élet zajában kifáradt, a föld porához tapadt léleknek üdülésre, pihenésre, nemesebb, becsesebb czélok, emberi rendeltetésünket tökéletesebben megközelítő irányok iránt lelkesedésre szüksége. Hiszen nem csak a testnek vannak vágyai s óhajai, a melyek mind kielégittetést találnak a természet háztartásának bölcs berendezésében: vannak a léleknek is magasabb bár bizonytalan, soha nem látott, csak sejtett, óhajtott, ábrándjai és kívánalmai, melyekről jól esik hallani olykor-olykor, melyek oly jól esnek a nemesebb táplálék után sovárgó léleknek, s azt jóleső érzéssel a megnyugvás, az odaadás, az égi béke érzelmével töltik el. Gondoskodik a társadalom lehetőleg minden száinbaveliető s emberi természetünkön alapuló óhajaink, kívánalmaink megvalósithatásáról. Ott vannak a különbkülönbíéle intézmények, melyek mind arra valók, s melyeknek fentartására ezerekkel, milliókkal adózik a társadalom, hogy velők a hova tovább vágyaiban, óhajaiban s szenvedélyeiben egyre kielégithetetlenebb ember kívánalmai kielégíthessenek, s csak a lélek nemesebb vágyainak, az emberi kebel legmagasztosabb — mert emberi méltóságunkat emelő — óhajtásainak, csak a legfelségesebb érzelemnek a vallásos érzelemnek, a lélek vallásos szükségleteinek kielégítéséről, betöltéséről feledkeznék el a társadalom, s csak azt nem ismerné el kötelességének? S mindenki, a társadalmi élet minden tényezője jogos önérzettel tekinthet munkájára, s a kor részéről méltó elismerésben részesülhetne, csak éppen azok nem, kiknek hivatásuk az emberiség legnemesebb kívánalmainak kielégítése, s kik kivétel nélkül az egyetemesnek jóllétét, boldogságát szolgálják, s az egész emberiséget ölelik általános emberszeretettől dobogó keblükre? Óh, bizony mindaddig, mig az emberi léleknek lesznek magasra törő vágyai, fenn szárnyaló kívánságai; mig lessz kebel, mely kiolthatatlan vágygyal dobog minden jóért, minden nemesért, eszményi fentkölt czélokért: mindaddig lelkesíthet bennünket hivatásunk méltósága, felséges és felemelő volta! S nincsenek-e sérült szívek, melyek sajognak a súlyos seb alatt, melyek zokogva siró fájdalmát sérti, bántja a világ, háborgatják, felszaggatják annak zajos élvei? Nincsenek-e bűntudattól háborgó lelkek, melyeknek háborgó indulatját, marczangoló vádjait, mardosó gyötrődéseit lecsillapítani nem tudja a nappal zaja, az éjszakának csöndje sem. Mindezeknek mily édes balzsam, mily jótékony orvosság egy-egybiztató szó, egy-egy vigasztaló sugár, mely bevilágítsa keblük borongó homályát, s lecsendesiti lelkűk hullámait! Nincsenek-e szelíd, csendes lelkek, mély érzésű, vallásos elragadtatásban élő kedélyek, melyek mohó vágygyal, kielégíthetetlen epedéssel vágyakoznak kies források, gyönyörű szép mezők után, hol lelkűk elmerengjen, s hol legforróbb vágyai s életszükségletei létezésüknek s életnyugalmuknak nélkülözhetlen szükséglete feltalálhatok s kielégíthetők legyenek?
