Dunántúli Protestáns Lap, 1895 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1895-03-10 / 10. szám

149

DUNÁNTÚLT PROTESTÁNS LAP.

az eddigi „palást dij“ czimen nyert tiszteletdijainkkal mi történjék? S részemről, mint egyéni véleményt, kockáztattam volt annak kijelentését is, hogy a papi „áldás“ kikérése alkalmával az eddigi stóláim illetékek többé nem követelhetek Bármi nehezen essék is — mert bizony a kevesebb jövedelmű lelkészeknek nehezen fog esni — az anyagiakban ily utón való megrövidíttetésünk, de hát az több mint bizonyos, hogy a magyarhoni prot. egyházak kényszerülni fognak igy cselekedni.

Most már tehát csak az a kérdés, hogy mi magunk mondjunk e le róla önkénytesen, vagy pedig kitegyük magunkat és az egyházat annak, hogy a dijjazás mellett osztott áldást híveink esetleg igénybe ne vegyék.

Előre bocsátva s ügyeimen kívül nem hagyva, hogy feltevéseinkkel természetesen csakis az egyház —hanem is épen a vallás iránt közönyt táplálókra gondolunk.

A külföldi protestánsok ide vonatkozó eljárását — sajnálattal kell megjeg}Teznein, hogy e tekintetben nem ismerjük. Mert, mig pld. magát a házassági statistikát, annak évenkénti vág}' évtizedes változványait bőven ismerteti a napi sajtó: addig a mi Hollandiát, Skócziát, Helvécziát és Németországot bejárt világlátóink, szinte ostorral hajtva minket az evangelisalás munkájához. — mindent írnak, mindent elmondanak, de hogy milyen a külföldi testvérek egyben és másban való gyakorlata? arról legalább még eddig keveset szóllottak. De hát t. olvasó! ne vádoljuk a többet tudót, hanem magunkból, saját önlelkíinkből indulva ki, gondolkodjunk azokról, melyeket az idők és viszonyok megváltozásával cselekednünk kell.

A polgári házasság életbe lépése, bizony sokféle uj dolgot hoz majd előtérbe.

A római s a többi katholikusok dolga, — a házassági törvénnyel szemben elfoglalt állásuk szerint, megint nagyon könnyű lesz. Ok az egyház hitelveire hivatkozva, csakis azt a házasságot ismerik el, mely egyházilag is meg lett kötve. S mivel nékik szentség a házasság, melyet csak felszentelt papnak szabad megkötni, a kötés után járt „stoláris dijak“, természetesen minden szó nélkül fentm aradnak.

De nálunk minden bizonnyal sok szó fér a dologhoz.

És ha bár kényes a dolgot nyilvánosan traktálni mégis el kell mondanunk minden okainkat arra nézve, hogy a fogalom tisztázva s eljárásaink módozatai megállapitva legyenek.

Tudjuk, tehát híjába tagadjuk, hogy a kor, az idők szelleme s hozzá az egymást érő különféle gazdasági válságok hidegebbé tették népünket az egyházhoz való ragaszkodásban . minthogy hitbuzgalmukra, liithuségükre számíthatnánk ott is, hol a buzgóság már épen kivetett anyagi áldozatokban nyilvánul.

Megjön majd — ha t. i. megjön, — a teljes szabad vallásgyakorlat. A mely bizonnyal megfogja tizedelni a mi unitáriusokká ment atyánkfiáit is. No már, hogy ezek és a még közöttünk levő, de velők egy szellemvilágban élők. elmenjenek házasságkötéseik alkalmából a polgári hatóság képviselőjétől — a paphoz, ha annak fizetni kell:

öO

hát ki hiszi el ezt azok közül, a kik látták, hogy miként és miért hagyták el a szép balatoni vidéken az ős kálvinista vallást százanként csak azért, mivel nekik olcsóbb lett az Istent a Krisztus nélkül tisztelni?

Gondoljunk csak arra, hogy a nagy magyar alföldön megjelent socialísmus miként adott már magáról életjelt, - hogy épen az argumentumainkhoz tartozót idézzük, pld. Halason?

Vagy: idézzük csak vissza emlékezetünkbe azokat a dolgokat, melyek csak egy évtizede mindeuiitt előfordultak az országban — az országos közalapi adók behozatalakor; midőn nemcsak nekünk voltak bajjaink itt a Dunántúl, de hogy többet ne említsünk : a gazdag Czegléd és az értelmes debreczeniek is mennyire kitették magokat azon számba sem jöhető anyagi áldozatért, menynyit a közalapi census követel: no hát méltán lehet aggódnunk, hogy- a hit proletárjai zavart fognának előidézni még azokon az őrállásokon is, hol hu őrállók állanak és az őrállók munkája ellen nincsen semmiféle kifogás vagy személyes ellenszenv.

Ebben az időben, midőn reform, egyházegyetemünk csak azt az egyet sem meri megkísérlem, hogy a 100-ados dijlapokat a mai kor igényei és követelményei szerint átváltoztassa vagy módosítsa, — hiszen a legközelebb tartott két zsinaton s az. évi konventi üléseken ily dolgok mégcsak vélemény nyilvánítást sem próbáltak, sőt teljesen érintetlenül maradnak,— sőt, hogy többet mondjunk, daczá -a. hogy törvény van reá, miszerint pap és tanító fizetéseiket a hívektől közvetlenül nem szedhetik, még csak arra sem tud, vagy helyesebb kifejezést keresve — nem is akar gondolni az egyházkormányzat, hogy a törvény — szószerint végrehajtassák: ily körültekintő aggodalmaskodás titán méltán attól kell félnünk, hogy igen komoly ok lehet arra, hogy híveinket minden nehezebbnek látszó dolgoktól kíméljük.

Ez az ok pedig semmi egyéb más, mint azon ismeretes valami, melyet a szent írás „paizsos férfiúnak“, mi pedig „protestáns szegénységnek“ nevezünk.

Nem e sorok Írójától támadt az a most szóba hozott vélemény, melyet mi csak jelezni bátorkodtunk, — hanem mindenütt felmerült és hódítani látszik szerte szét az egész protestáns világban az a gondolat, hogy a polgári házasság életbelépése után el fogunk esni a házassági stólától. Attól félnak mindenfelé papjaink, hogyha követelni fogjuk az egyház áldása nyújtásáért is az eddig fizetni szokott palást d’jat, hát lesznek többen, talán majd nagyon sokan, kik le fognak arról mondani csak azért, hogy fizetniük ne kelljen az egy áldó imádságért.

Mit tegyünk? mit cselekedjünk tehát atyafiak! hogy a miénk is megmaradjon s a hívekben is kárt ne valljunk valahogy ?

Előkelőbb állású, intelligens s jobb módú híveink minden bizonnyal a jövőben is tudni fogják, hogy jól fog esni nekünk is, ha meg nem felejtkeznek rólunk. Hiszen az öröm idején megnyilatkozik a szív, s az örülőkkel együtt örülő lelkészt is magukhoz számítván, szívesen gyakorolják a leik eszi functióval szemben azon hagyó-