Dunántúli Protestáns Lap, 1895 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1895-01-06 / 1. szám
ft DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 6 a mely a szép, jó, nemes iránti meleg érdeklődésével csak e világ körén belül marad. Világias a keresztyénségiink, igazán keresztyén világunk van. Holott pedig ami elmúlik az a keresztyénnek igazi hazája nem lehet. Nézzük csak meg, hogy az apostol is miként folytatja a fentebbi idézeteket: „Az Istennek minden teremtett állatja jó—, ha hálaadással élnek azzal.“ Minden teremtett állat bevonható az Istenneli közösségbe, de az emberi szivet egy teremtett állat sem töltheti be önnön magában teljesen. „Mindenek szabadok nékem, de nem mindenek használnak ; mindenek szabadok nékem, de nem mindenek építenek.“ Nem az tehát a födő Ing, hogy mi szabad, esetleg, a keresztyénnek, hanem, hogy mi szolgál neki és környezetének üdvére. Jellemzően foglalja ez utóbbit össze az apostol Isten dicsősége szempontjából, mint ez látható a korinthusi első levél két idézett tételének fejtegetése végén : „Dicsőítsétek azért Istent a ti testetekben és lelketekben, melyek az Istenéi“ (6. r. 20. v.) „Akár mit cselekesztek, mindeneket az Isten dicsőségére műveljetek.“ < 10. r. 31. v.) Tényleg tehát csak az lehet a miénk, a mivel Istent dicsőítjük. Még a szó legnemesebb értelmében vett foglalkozás sem ér semmit, ha nem szolgál Isten dicsőségére. A keresztyén az által is hirdetheti, sőt bizonyos körülmények között hirdesse is, Isten dicsőségét, hogy elmerül a természetbe és történelembe, művészetbe és tudományba ; de azt miödig szem előtt tartsa, soha ne feledje, hogy az ő okoskodásaiban azonnal hiába valóvá lészen, és az ő szive megsetétedik, amint e dolgokban nem dicsőíti Istent, s neki hálákat adni meg nem tanul (Rom. 1. r. 21. v.) ; soha se feledje, hogy ezek a dolgok Isten országához csak harmad sorban tartoznak, tehát a keresztyén élet egész eszményét nem is képezhetik. A keresztyénnek epedő vágygyal kell keresnie Istennek országát és annak igazságát. Elmúlik e világ ábrázatja. így él a kerezztyén az Urban való íeménységben, ki az ő dicsőségének országát megjelenti. Jövevények és bujdosók vagyunk e földön, nincsen itt maradandó városunk, hanem jövendőt keresünk. Csak e tudattal vezérelnek földi vándorlásunknak utai ama mennyei Jeruzsálem felé. E földön a keresztjén magát egész otthoniasun nem érezheti, mert tapasztalásból tudja, hogy a földi munkán nem csak áldás van (Gen. 1. r. 28. v.) hanem átok is (Gén. 3. r, 17. v.) Ezért fogadja hálával Istenétől a nyugalomnak napját, a szombatot, mint a várva-várt jövő zálagát; már az életben elkezdi amaz örök szombatot, mert „vagyon valami szombatja az Isten népének“ (Zsid. 4. r. 9. v.). E szerint tehát a keresztyén étet eszményéhez tartozik mindenek előtt, a hivatás hűséges betöltése mellett gondos ápolása mindannak, ami Isten országának örök javaiból már a földön megadatott nekünk. Ide tartozik pedig a mind mélyebben való elmerülés az Istennel való közösségbe, hogy éljük az Istenben elrejtett életet Krisztussal. Ide tartozik továbbá az apostol ezen intése: „Szüntelen imádkozzatok“, tehát az ima, még pedig nem csak mint a vílágfölötti uralomra juthatás eszköze, hanem mint az Istenbe való elmerülés eszköze is. Ha tekintetbe veszsziik azt, hogy Jézus, Istennek örökké való fia is szüntelen imádkozott; hogy életének minden nevezetesebb mozzanatában imával kereste fel a mennyei atyát: azonnal be fogjuk látni, .hogy az ima a keresztyén élet eszményének egyik legfontosabb vonása. Az ima után következik mindjárt az ismeretben való növekedés. Különösen ma szükséges az, hogy ezt hangsúlyozzuk. Mert ha e tekintetben, kétségkivül, különbség vau is azok között, kiket a hivatás a keresztyén ismerettel való foglalkozásra készt, és a többi keresztyének között: de mindenkinek egyformán szól az apostoli intés: „vizsgáljátok, hogy mi legyen Istennek ama jó, kedves és tökéletes akaratja; mindeneknek teljeseknek kell lenniük bölcseséggel és ismerniük Krisztusnak ama szerelmét, mely minden esméretnél feljebb való (Ef. 3. r. 19. v.). Egész határozottan ki kell jelentenünk, hogy az olyan keresztyén élet, mely munkában és hivatásbetöltésben folyna le a nélkül, hogy a mondott ismeret mélyezésére ideje jutna, nagyon messzeesnék eszményétől. Az ismeret és vele együtt az élet az Urnák beszédével való foglalkozás által növekedik. Az Urnák beszéde az örökké megmaradóhoz tartozik, miként meg vagyon Írva: „Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédim semmiképen el nem múlnak“ (Mát. 24. r. 35. v.) Az Urnák ezen beszédében, mely et a szentírás foglal magában, kell a keresztyénnek otthonosnak lenni. Az erre való emlékeztetést nem mulaszthatjuk el akkor, midőn a keresztyén élet eszményének főbb vonásait akarjuk feltüntetni, és pedig a szt. irás'alapján. A szt. írással foglalkozó emberek az igazi örömöt és boldogságot az Urnák beszédében találták fel, aminthogy az irás szerint is csak az olyan ember boldog, kinek „az Ur törvényében vagyon az ő gyönyörűsége és az ő törvényéről gondolkodik éjjel és nappal“. Ugyanezen gondolat található a 119. Zsoltárban, továbbá a 19. Zsoltár második felében. A keresztyén tehát főleg és különösen azzal foglalkozik, ami az örökkévalóságból e világba nyúlik át, kitartással várva az örökkévalóság országának eljöttét, de minden ábrándozás, minden rajongás nélkül. E feszült kitartást, az Isten országa iránt való reménységet a szt. irás józanságnak nevezi, egészen eltérően napjaink kifejezésmódjától. Rajongásnak tartjuk tehát azt, ha valaki egyedül és kizárólag a kultúrának él, ellenben józanságnak az Ur ama napjára való éber vigyázást. Mivel a keresztyén tudja, hogy az Urnák napja eljő: ennélfogva nem hanyagolja el földi hivatását, hanem inkább iparkodik, hogy abban hűnek találtassék, mert megtanittatott a szentirásból: „Boldog szolga az, kit az ő Ura talál az ő tiszti szerint cselekedni, mikor haza jövend“. (Mát. 24. r. 45. v.) Azután meg gondoskodott Isten bölcsesége arról, hogy az Isten országa után való vágyakozás a megállapított fokozatokat át ne ugorja. Nemcsak apostoli utasítás, mindenütt kivétel nélkül érvényesülő természeti rend, hogy a ki nem dolgozik, ne is egyék, vagy az apostol .-zavai szerint: „Hogy ha valaki nem akar munkálódni, ne is egyék“. (II. Thes. 3. r. 10. v.) A kereszty-énuek tehát nem szabad kicsinyleni a földi hivatást, hanem inkább azt kell hinnie, hogy éppen az Úrtól állíttatott azon helyre, 1*