Dunántúli Protestáns Lap, 1895 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1895-12-29 / 52. szám
821 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 822 tói a melyeket a franczia református egyháznak II. Henrik alatt kellett elszenvednie. Sőt mág abban is hasonlítottak az előbbiekhez, hogy megint római papok s egy királyi ágyas voltak az intéző daemonok. Egy különbség azonban mégis volt,.az t. i. hogy az inquisitio marékkor nem működhetett. Olyan autokrata, az államban maga mellett semmiféle más tekintélyt el nem ismerő s meg nem tűrő király alatt, aminő XIV. Lajos volt, az inquisitio fenn nem állhatott. Alatta Romának ez a dédelgetett creaturája, a római kúriának édes gyermeke, és a megmérhetetlen gazdagságnak forrása, a mint a legnevesebb történetírók egyike, a spanyol Llorense nevezi, több mint 400 évi működés után pihenőre tért, miután a Katharok Albigensek, Yaldensek tökéletes, s a reformátusok részben való kiirtása által a legnagyobb hálára kötelezte életadóját, Rómát. A hitrokonainkat oly kegyetlenül üldöző gonosz hatalmak közül az egyik tehát eltűnt; de a másik, melyet már a 16 század közepén megismertek francziaországi testvéreink, megmaradt, t. i. a hatalmára féltékeny, kicsapongó, az udvari papok besugásait szívesen hallgató király, hízelgő fanatikus papok, egy velük szövetkezett elvetemült, álszenteskedő ágyas. Madame Maintenonnak hívták az utóbbit, az előbbieknek nevük le Chaise és le Tellier, kik a jezsuita rendnek voltak tagjai s legkeresztyénebb ő Felségének XIV. Lajosnak gjmntató atyái, mi természetesebb tehát, mint hogy a király egészen az ő befolyásuk alatt állt. Az ő munkájuk volt, meg Maintenon asszonyé a nantesi edictum hatályon kívül helyezése, ezt követőleg a hugenották tömeges kiűzetése Francziaországból (egy félmilliónál több reformátusnak kellett elhagyni hazáját), a hátramaradottaknak erőszakos áttéritése az egyedül ídvezitő auyaszentegyházba (Maintenon asszony ugyanazon szerepet játszotta XIV. Lajos alatt, mint Poitiersi Dianna II. Henrik alatt.) Hogy a nantesi edictum hatályon kívül helyezése után minő gyalázatos kegyetlenségeknek voltak kitéve református testvéreink, annak feltüntetése végett elég utalnunk a hírhedt dragonádokra. Hogy az ádáz hajszának épen olyan gonosz szellemek állottak hátterében, mint a lö-ik században, annak minden kétséget kizáró bizonyítéka az a levél, melyet az a derék Orleansi herczegné, (Elisabeth Charlotte pfalzi grófné, bizalmas néven Liselotte), ki, hogy Lajos rokonának az orleansi herczegnek nejévé lehessen, protestáns hitét megtagadni volt kénytelen, egy bizalmas barátnéjához intézett. Kegyetlenül üldözött előbbeni hitrokonai iránti őszinte részvéttel beszéli «1 ebben a levélben, hogy a vallási dolgokban egészen tudatlan XIV, Lajos királyt, ki bibliát még csak nem is [átott s az egy Miatyánkon kívül semmit mást nem tudott, tehát egészen gyóntató atyáitól Pater le Chaise (a nagy fülü) és le Tellier-től, meg „a vén borzas“tól függött, ez a három, egymással szövetkezve, ingerelte folytonosan a protestánsok ellen, elhitetvén vele, hogy ez által kedvessé teheti magát Isten előtt s reményiheti sok mindenféle bűnei bocsánatát. „Az a vén, meg a gyóntató atyák — mondja Liselotte ama levélben — okai azoknak az üldözéseknek, a melyeket a szegény reformátusoknak el szenvedniök kell.“ A szóval ki sem mondható sanyargatások, véres gyilkolások arra valók tehát, hogy a kicsapongó király az eretnekek kiirtása által engesztelje ki az eget uudok bűneiért! Minő őrületes gondolat! S ezt a hízelgő jezsuiták s a bigott maetresse verték a király fejébe. Azon azonban, hogy ezekben az ép oly fanatikus, mint eikölcstelen körökben igy gondolkodtak, épen nem csodálkozhatunk, a midőn azt látjuk, hogy még egy olyan erkölcsileg komoly, papistikus fanatismusban épen nem szenvedő püspök is, mint Bossuet, a klérus kimagasló képviselője és szerzője annak a hires nyilatkozatnak, a melyet 1682-ben a gallikán egyház jogairól és szabadalmairól a pápával szemben kiadtak, az eretnekek ellen alkalmazott büntetéseket, hogy azokat a római egyház hitvallásának elfogadására kényszerítsék, teljesen jogosultaknak találta, és hogy a szelidségeért annyira magasztalt Fénelon püspök a dragonádok kegyetlenségeit elitélte ugyan, de a nantesi edictum eltörlése ellen már egy szava sem volt. Hogy minő hősiességgel és hithűséggel tűrték a reformátusok ezen újabb súlyos szenvedéseket, kitűnik azokból a levelekből, a melyeket az ezen időbeli hugenotta martyrok, kiket elrettentésül gályarabságra Ítéltek, külföldi barátaikhoz, legtöbbnyire a jó Schweicziakhoz, kik a francziaországi reformátusoknak mindenkor a legmegbízhatóbb támaszai voltak, intéztek. A Zürichi levéltárban egész olyan csomó levél van, a melyekben az evező lapátok mellé lánczolt hugenotta gályarabok — előkelő származású, magas műveltségű egyének — irtózatos szenvedéseiket beszélik el. Daczára azonban a legembertelenebb megkorbácsoltatásoknak, melyeket a legcsekélyebb tévedésért vagy szolgálati mulasztásért, azonnal rájuk olvasnak ; daczára a borzasztó börtönöknek, melyeknek fenekén rothadó ruhában, férgek között kellett fetrengeniök, hitöket meg nem tagadták, hanem türelemmel várták a a szabadulás idejét, a mely annyi kínos gyötrelem után el is jött akkor, a midőn XIV. Lajos a spanyol örökösöd dési háborában szenvedett vereségei után létre jött Rysvicki békekötés alkalmával kénytelen volt a protestáns hatalmak, különösen pedig a porosz király óhajának engedni. De a szenvedések a zsarnok király halála után is tovább tartottak; hitrokonainkat egymásután Ítélték a gályarabságra ; még Voltaire idejében is, 30 évvel a nagy forradalom élőtt, a reformátusoknak hitükért gálya rabsággal kellett lakolniok; még 1760 ban is halálra ítéltek egy fiatal protestáns nemes embert, mert az urnapi körmenet alkalmával nem akarta kalapját levenni ; Délfrancziaországkan még ekkor is a vérpadra jutatták a római papok cselszövényei a protestáns Jean Calas-t azon ellene emelt hamis vád alapján, hogy fiát megölte. Voltaire, mint a szabad gondolkodás előharezosa, tudvalevőleg a legmelegebben fogta pártját ezen szerencsétlennek s az ennek védelmére kiadott iratában elkeseredetten — de túlozva — kiált „écrasez 1’ infáma!“ Nincs tehát még 140 esztendeje sem, hogy református testvéreink szenvedései Francziaországban végre megszűntek. Hogy a rémnapok alatt tökéletesen meg nem 52
