Dunántúli Protestáns Lap, 1895 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1895-12-22 / 51. szám

811

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP

Sl gr

Anjou herczeghez, Lotharingiai Károly és Bourbon bibor- Bokhoz folyton küldötte a nyílt leveleket, a melyekbe a protestánsok tömege lemészárlására hívta fel őket. Hogy ez által — legalább közvetve — előmozdította a Bertalanéji mészárlást, azt annál inkább állíthatjuk, mert hogy az anyakirályné azon tervéről, hogy a hugenottákat lemészárol tatja, előre értesült, azt azon kor alapos ismerője Acton lord 1869-ben „Hie massacre of Barthamew“ czim alatt ki adott munkájában minden kétséget kizárólag bebizonyította.

Az 1569—1570 évekből Acton lord egy csomó levelet közöl — intézve a fentebb említett személyiségekhez — a melyekben egész leplezetlenül nyilatkozik a vad vérszomjas fanatismus. Az eretnekeknek, kik az Isten és király elleni lázadókként vannak feltüntetve, könyörtelen tömeges kiirtása, teljes megsemmisítése képezi az említett levelek alapgondolatát. „Semmi irgalom, semmi kegyelem 1 Dugja be fölséged fülét az ezen utálatos emberek s istenkáromlókért való minden esedezés előtt, kik "kegyetlen halált érdemelnek. Csak akkor teheti tökéletesen Istennek és a Megváltónak akaratát, ha bedugja fülét az ezen emberekért való minden esedezés előtt. Az eretnekek tökéletes és kérlelhetetlen kiirtása akarata Istennek, ki megbünteti Felségedet, ha ebben enged s ezen átkozott ficzkókat a megérdemlett halállal nem bünteti,“ így szól a szt. atya említett levelei közül az egyikben IX. Károlyhoz. Épp ilyen haügon irt V. Pius az anyakirályné, Medici Katalinhoz és az említett többi személyiségekhez is.

(Folyt, köv.)

Dr. W. Calaminus után

s.

NEKROLOG.

9

Onody Zsigmond

1839-1895.

Részvéttel állottuk körül koporsóját, könnyes szemekkel kisértük enyhet adó nyugalmára az Ur vitézkedő seregének e buzgó harczosát, kinek ha a lelki gondjaira bízottaktól és szerető kedveseitől való — talán még időszerűtlen — elköltözésének okát tudakozná az, a ki őt nem ismene, vagy munkálkodását figyelemmel nem kisérte: távozásával el nem tűnt, de sokáig fenn maradó «emléke megadná a teljesen kimerítő választ: „A te hátadhoz való buzgó szerelem emészte meg engem“ (Zsolt. LXIX; 10). Méltóbb keserűséget bizony alig hagyhat egy „még vert pásztor“ is árván hagyott nyája szivében; de fájóbb könnyek is alig hullhatnak egy férj vagy édes atya koporsójára. Mert az Ur gyönyörűséges igájának a Krisztus vitézeihez illő hordozása mellett szerető gondossággal tartá kezében családja hajójának kormányát és irányitá azt az élet hullámzó tengerén a közepes jólét, a csendes megelégedés boldog kikötője felé.

Lehető hú életrajza, a mint azt nekem, — midőn segédlelkésze voltam — elbeszélte s a mennyire tőlem telhetőleg reprodukálhattam, a következő:

Született Madáron (Komárom m.) 1839 decz. 29-én. Atyja, Onody András, tanítója s egyúttal jegyzője volt a községnek, honnan ezután nem sokára Benke Patonyba ment előkönyörgőnek, innen rövid egy évi hivataloskodás után pedig a bars megyei Alsó- és Felső-Fegyvernek hívta meg tanítónak és jegyzőnek. Gyermek éveit tehát az említett, különösen pedig az utóbbi helyen töltötte. — Atyja a szabadságharcz alatt nemzetőr kapitány lévén, a ráczok ellen való csatározás közben gyógyithatlan betegségbe esett s 1849 ápr. havában meghalt. Gondolható,, hogy a zavaros idők a gyámol nélkül maradt özvegy és két árvája helyzetét mily súlyossá tették, melyből csak úgy szabadultak ki, hogy kismányai lelkész nagy bátyjuk tárta fel hajlékát számukra menedékhelyül. Lehető gondos előkészítés után Isten és a jó emberek segítségével 1850 őszén a pápai iskolába került. Itt helyzetéből megértvén, hogy özvegy édes anyjának a megélhetés is elég gondot ad, szorgalmával és példás viselkedésével igyekezett kiérdemelni az iskola pártfogását, ügy szólván mindvégig az iskola emlőjéből táplálkozva került ki kitűnőbizonyítványaival, szép képzettségével az 1862-ik évben a legjövedelmezőbb szilasbalhási rektóriára, a mit kétségtelenül szorgalma folytán nyerhetett el, ez lévén a legjobb akademika promóczió. Itt midőn közelismerést nyert három évi működése letelt: közóhaj lett volna, hogy még néhány évig, vagy akár élte fogytáig maradjon. Mivel azonban a papi pálya volt vágyainak koronája, fájó szívvel bár, de távozott 1865 őszén, hogy mint segédlelkész az Ur szőllőjében vállaljon munkát.

A komáromi egyházmegye területén három év alatt Nagy Megyeren, Kamocsán, Madáron, Búcson, Aranyoson,, végül Komáromban káplánkodván, 1868-ban az ugyanegyr időben megüresedett Kamocsa és Hodos választotta meg lelkészének. Hódosnak jutván a „jobb rész“, 1869. évi márczius havában el is foglalta hivatalát, melyhez Istennevében mózesi tűzzel, ároni szelídséggel s lehető ékesszólással kezdett. Hódosban töltött hat évi hivataloskodása után Gell éri lelkészszé választatott, hol kilencz év múlva a szentpéteri gyülekezet bizalma kereste fel és hívta munkálkodni szőllőjébe, mígnem f. évi novemb. 27-én alkonyodon tevékeny életére az az este, melyben a szőllőnek Ura hazahívja míveseit és a megszolgált bért kiosztja, A boldogult azok közül való volt, kik kora reggel állottak munkába • javított, építgetett anyagilag, szellemileg folytonosan, működésének nyomai ha nem is oly feltűnők, de mindenesetre maradandók. Istentől nyert talentuma sem éppen a közönségesek közül való volt: a miről egyrészt tudomány szeretete, egyháztörténelmi buvárlatai, másrészt pedig azon bizalom tanúskodik, mely őt különböző egyházi és polgári tisztségekkel ruházta fel. Különösen szentpéteri hivataloskodása alatt javadalmazásából kifolyólag nem lévén annyira gazdálkodásra utalva': szellemi munkálkodásra több ideje jutott. A samarjai szuperintendeuczia történetének megírását tűzvén ki czélul