Dunántúli Protestáns Lap, 1895 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1895-08-25 / 34. szám
531 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 532 előzüi akarva, egymásról mit sem tudva, az érdekközösség, a testvériség lánczszemeit széjjel szaggatva átkot, anatliemát szórva egymásra: mint ádáz ellenség villogó szemekkel, ütésre felemelt karokkal áll szemben egymással. Pedig halmaz simbolicus könyvek — vastag polemikus apologeticus foliáusok, dogmaticai búvár!átok könyvtálakat betöltő tanulságai, keresik kutatják az igazságot — s az ma már nem egy, mint hajdan isteni szerzője idejében; könyve sem egy már, de ezer; sőt olykor-olykor, mintha annak a dicső vértanúnak, az isteni mesternek alakja is elhalványodnék, a földi helytartók ragyogó koronája, bíbor bársonya, arany érdemjelei, keresztjei előtt! Az igazság egyszerű, önmagában fenséges alakját az isteni mester egyszerű, meggyőző tanításait, erkölcsi elveinek magasztosságát kivetkeztette eredeti formájából későbbi korok szőrszál hasogatása; hasonlatára, felöltöztette, felcziczomázta azt, az eredeti fenséges alakot önmagából kivetkeztető, felismerhetlenné tevő szabványok, toldalékok feleslegével! Ez lenne-e valyon az egy akol, és egy pásztor ? Közelgett-e 2 ezer éven át ehhez az emberiség, vagy egyre távolodik, messzebb terelődik el attól? És a protestantismus, a 16-dik század reformátiója! mely hivatva lett volna a világ sója lenni, mely ésszerűbb világ nézletével, magasabb moráljával tudományának a názáreti bölcséhez leginkább hasonlító, azt megközelítő egyszerűségével, minden feleslegesnek látszó külsőségek, hozzáadások kerülésével rendeltetve látszott lenni arra. hogy a föld népei, és nemzétségei csoportosuljanak, seregeljenek zászlaja körüli? Mais csak azon népek, nemzetek körében maradt, melyek első felléptekor seregleiit-nek köré. Tért foglalni — egyetemessé válni, rendelletett hivatásának megfelelő határokat elérni nem képes. nem csak, hanem ellenségei ráfogása szerint jövője nincs, és állítólag például az angol püspöki Egyházban a felbomlás csiráját rejti magában. Sőt a közös törzstől támadt, kisebb, nagyobb protestáns felekezetek nem-e mindnyájan, külön-külön utakon keresik az igazságot, mely kezdetben csak egy vala, ma már szétszaggatva, több mint százféle alakban jelentkezik s mindegyik, mily féltékeny aggódással, felekezeti tűi elmetlenséggel őrizi a a maga mesgyéjét, sajátjából egy hajszálnyit sem engedve egyik sem. Hisz mióta keressük az érintkezés szálait, az egyesülés kapcsait mi magyarországi két nagyobb protestáns felekezet, s közeledtünk-e e tekintetben is csak egy lépéssel is a közös érdek, közös védelem szükségelte közelítéseken kiviil egymáshoz? Sőt mig jobbjaink ez irányban hasztalan munkálnak, különösen a mi felekezetűnk életfájáról itt is, amott is, le-le foszlik egy-egy levél, le-le töredezik egy-egy galy, s most a nazarénusok, majd a baptiszták, majd nemsokára a felekezetnélküliség ragad kisebb-nagyobb rajokat magával! Hol van itt ezekben az egy akol, egy pásztor? hol jelentkeznek a tünetek, melyek sejtetnék, remélni enged| nék. hogy csakugyan elkövetkezik az az idő, be áll az a j boldogító áldásos pillanat? De én mégsem kételkedem! Mintha felültudnék emelkedni a jelenidők szőrszálhasogató kicsiségein, mintha látnám törni, haladni az emberiséget a tökély lépcsőzetein lassan-lassan felfelé, mintha megelevenednék előttem ama magasztos isteni mester alakja, kinek átszellemült, átdicsőült ajkain semmi más csak az Isten és emberszeretet egyszerű mélyreható és mindeneket magában foglaló szavai, parancsolatai lebegtek, mintha látnám, mint imádja a szív és lélek minden kincseivél ékeskedő, a tökély magas fokára emelkedett emberiség az Istent: ki csupa lélek, csupa szeretet! mint imádja nem a Garizim hegyén, vagy Sión ormán ékeskedő pompás templomaiban, hanem titkos szobája fejtekében, a szívnek mélyén, a léleknek bensejében. igazságban és lélekben; s mintha látnám mint szűnik meg a különbség zsidó és pogány, görög és római között, mint hamvad el a szivekben a gyűlölet, a féktelen szenvedélyesség tüze, s az elébb bosszútol-haragtól égő szemekben mint támad édes, boldogító sugár, ragyogó fény, a szeretetnek a testvériségnek átalakító,, megszentelő tüze, mely keblére ölel mindent, kinek neve ember, legyen az gyűlölt samaritanus, vagy a templom küszöbén belől nem léphető pogány!! Mintha látnám,mint hajol meg Isten neve előtt minden térd, hatalmasoknak és alattvalóknak, földfelettieknek és földalattiaknak térdök egyaránt s az ihletett, a meghatott keblekből mint szál fel a sóhaj, mint tör ég felé a fohász: mi atyánk. És az emberiség, a föld népei és nemzetiségei napkeletről és napnyugotról mint találkoznak, mint eggyesülnek, miként ugynazon család ugyanazon atya gyermekei; a szeretet, a lelki miveltség, az igazi mély érzelem megszentelő hatása alatt az ember szeretet, a humauismus. a közboldogság magasztos tényei és intézményeiben!! Boldog idő, classicus költők által megénekelt arany ideje az emberiségnek, a jobbak, a nagy lelkek által epedve várt, óhajtva sejtett „aurea prima sata est aetas*1 ma még csak óhajtás, kívánság tárgya vagy csupán, de ragyogó jövődnek fénysugárai előre lövelik, előre vetik szikráikat s vakító, csábitó fény gyanánt ragyognak az előre törekvő emberiség felé. De hogy megvalósulni, bekövetkezni fogsz, hogy eljövend az idő midőn lehullanak a nemzeteket, népeket, nyelv és felekezet korlátáival lenyűgöző várak, s kialszik a türelmetlenség, gyülclség kebleinkben lappangó tüze s szeretetben Ölelkeznek a földnek népei egymással: a felett kételkedni, ki az emberiség fejlődésében, végetlen haladásában hitét fel nem adta — kételkedni nem szabad! Való ugyan, hogy a jelenkor felszínre hatolt eszméi, az uralkodó kérdések nem alkalmasak a hitet növelni és ébren tartani. De minden igazság, mint nagy vívmány, eredmény, a természeti miként az erkölcsi világban, századok, ezredek lassú munkásságával, épitő romboló szorgalmával érhető el csupán. Évezredek múltának el; a vegetationak, a növényi és állati életnek egész millió világa veszett el, mig azok az eltemetett fa és növényi óriások ott a föld bensejében szétmállottak, megszenesedtek, hogy
