Dunántúli Protestáns Lap, 1895 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1895-06-09 / 23. szám
361 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. Es te lélek! mért hagyod itt e pillanatban testemet, e porhajlékot, melynek eddig élete valál! . . . Tudom miért! Ti egy sírhoz repültök, egy sirhoz, melyet nem jelöl gránit oszlop, mely hirdetné az utonjáróknak, ki porlad ott, — a sirhoz, melynek négy sarkán négy akáczfának leveleit rezgeti az esti szellő, s az akáczíák levelei azt suttogják: „Édes anya, csendes legyen siri álmod, íiaid szivében él emléked örokkéu ! Tiszt. Hallgatóim! Menjünk vissza emlékezetben 20 és nehány évet! A szőke Duna partján, csevegő pataktól körülvéve áll egy kis helység. Alkony van! A nap utolsó sugáraival int bucsucsókot a földnek. A helység oly csendes, oly nyugodt, miként a tisztalelkü ember álma. Csak egy szerény külsejű házban őrködött egy jó édes anya piczí, két fiúgyermeke játékai fölött. A nag3*obbik öt éves, a kisebbik most tölti be a 3 ík évét. A nagyobbik katonásdít játszik, lovat és huszárt állít össze apró játékaiból, a kisebbiket ölébe kapja a jó édes anya, s oda ülteti az ablak deszkájára. Láttatok-e fészket rakó fülemülét? Láttátok-e mint készíti pelyhesre, melegre fészkét? De láttátok-e őt, midőn fiókái kikelnek, hogy nem várván a nap feljöttét, megelőzvén a többi madarak édredését, oda ül fészke szélére, csattogj a-csattogja dalát, hogy ébredező fiókái fülemülehangokat halljanak, mielőtt a veréb csicsergését eltanulnák. Éppen úgy az említett édes anya. Tudja, hogy mig itt élünk e bujdosás völgyében, legdrágább kincsünk a hit, mely tűrni és remélni megtanít. Oda ülteti 3 éves fiacskáját az ablak deszkájára, s mielőtt az éj sötétbe vonná magát s az estliarang imára hivó hangja megkondulna, megzendül ajkán a zsoltáros iró örökszép éneke: „Hozzád kiáltok kegyes Uram , En segítségem és kővárom, Hallgass meg kegyelmesen engem Ne hallgass el, mert el kell vesznem“! . . S néz a kis fiú. Nézi édes anyját, oda tapad minden tekintete édes anyja énekelve imádkozó ajakára, s bár esze nem érti, de kis szive érzi, hogy anyjának minden hangja oda száll, lionnét minden jó származik, s midőn oda ér édes an}Tja az énekben, hogy: „Azokhoz hasonló leszek — kiknek a koporsó helyek“! szorosabbra fonja karjait édes anyja nyaka körül, könn}^ gyűl az ártatlan szemekben, csókolja az énekes ajakat, s zokogva rebegi: édes anyám ne halj meg, ne légy olyan, mint azok, kiknek a koporsó helyek“. Az anya letörli gyermeke könnyeit, vigasztalja, biztatgatja. megnyugtatja, hogy nem hal meg, s azután tovább énekel: lyek és összejövetelek. Egyik ilyen gyülekezetünk a csóri, hol a folyó hó 3-ikán tartott vallásos estélyen olvasta fel Írója ezt az igénytelen kis munkát, melynek meg van az az érdeme, hogy a vallásos melegség lehelete érzik rajta s hogy az életből vett példát állít hallgatói elé. Szerk. 362 „Midőn tehozzád esedezem És kezeimet felemelem A te szentséges templomodban, Hallgass meg én imádságomban. Ne büntess a hitlenekkel, Ne verj a gonosztévőkkel!“ A kis fiú areza kiderül e vers hallatára. Hát van oly hely, hol ha esedezünk, a szentséges templomban, meghallgat minket valaki? és nem büntet meg a hítlenekkel s nem ver a gonosztévőkkel?! Oh ne gondoljátok, hogy a gyermeknek nincs feltevése és fogadása Az említett gyermek szive megnyílt a zsoltár szavai előtt, s feltette magában, hogy ha nagy lesz is, hitetlen és gonosztevő nem lesz és hogy imádkozni fog ama szentséges templomban\ Az idő múlik! Repülnek a napok, telnek az évek, s a kis gyermekből nagy gyermek lett. Jövőjéről kellett gondoskodni. Ámde hogyan? Hisz immár nincs egyebe az édes anyának, mint Istenben vetett igaz hite! De nem csügged el. Istenben vetett erős hittel és bizodalommal ereszti el gyermekét messzeföldre, idegenbe, elcsattan az utolsó csók, megzendül az édes anya énekes ajka a lánglelkü költővel: Utravaló e csókom legyen Imádkozzál édes gyermekem“ ! S a gyermek ment! Nem volt egyebe, mint édes anyjától tanult imája, s erős hite, hogy a mit kér, megadja az Isten. Vészek tornyosultak körülte, örült, ha felhőt látott honából, sirt a nap keltével, zokogott nyugtával; de „Egyszer sem fogott úgy a nap futásához, Egyszer sem ért úgy el ő ágyas házához“! hogy ő ne imádkozott volna. S az ima letörölte könnyeit, s megvigasztalódott a szent igében: „Bujdosunk a földi téreken“ ! Az ima meghallgattatott. Az ifjúból ember lett, 20 és néhány év múlva. Az édes anya imája felhatott az égre, fiát megsegítette az Isten vészek és viharok között, megsegítette, hogy nehéz munkája után bírjon mind azzal, mi embert boldoggá tehet, jó kenyérrel és jó feleséggel. És talán, kérditek, ki volt a gyermek, kinek szivében a 28 ik zsoltár ébresztette fel a kiolthatatlan hitet? Én vagyok az, ki veletek szólok! . . Hát az édes anya? Ne kérdjétek, ne szaggassátok fel szivem sebét: „Ő mennybe szállt mint Isten angyala“! A uagy-keszi-i temetőben van egy sir, dombját benőtte a fű, a sir négy sarkán négy akáczfa leveleit rengeti az esti szellő, s az akáczfa minden lombja azt suttogja: „Édes anya Isten veled Csendes legyen nyugvó helyed“! . . Amen. Nagy Dienes. reform, tanító.
