Dunántúli Protestáns Lap, 1895 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1895-03-31 / 13. szám
195 DÚNANTŰLI PROTESTÁNS LAP nye még is a tervezetet nyil vány osságra bocsátó püspök ur véleményéhez csatlakozik. Tökéletes igaza van az indokolásnak abban, hogy a mostani válságos intereonfessionalis viszonyokra tekintettel kell lennünk. Ahol csak megjelennek ref. egyházunk mezején ellenfeleink, a nazarenizmus, a baptizmus az unitarizmus. a socializinus a felekezetnélküliség stb. legelső panasz, legelső jaj kiáltás az egyházi terhek elhordozhatlansága. És valljuk meg az igazat, népünk az ország nem egy vidékén egyháza érdekében túlságos terhet emel, és nem is a méltányos igazság arányában. Midőn ennyi gyújtó annyag van elhintve az országban a vallás s egyház bomlasztására, nem lenne más, mint istenkisértés egyházainkat épen a lelkészi kar érdekében újabb megadóztatással terhelni. De ha a részvét és jogérzet oly erős hulsámzásba hozná is a sziveket, hogy a hallgatás már-már türhetlenné válnék, akkor is mi lelkészek certe taceamus. Egy, a gyülekezetek, vagy gyülekezeti tagoknak g}Amolda évi segélyezésében való részesülését tartalmazó inditvány hadd jöjjön világi íérfiaink ajakéról. — Az a nagy hallgatás, mely eddig e tárgyban egyházközségi, egyházmegyei, egyházkerületi, sőt zsinati gyűléseinken is világi hitrokonaink nagy részénél tapasztalható volt, mint szinte az ácsi ref. gyülekezetnek szép példa adásával egyes-egyedül lett maradása, kell, hogy kellő óvatosságra intsenek. Ezen tárgynak felemlitóse nem predikáczió, melyben hallgatóinknak valamely ügy iránt megnyerésében buzgólkodhatnánk, ez Cicero pro domo sua lenne, — mit én lelkesedéssel tenni képtelen volnék. Megfigyelendő még minden esetre azon általános mérleg és birálat, sőt Ítélet is, mely a ref. lelkészi kar felett, kivált az újabb időkben, a közvélemény előtt erős gyökeret vert, hogy t. i. mi haszontalan szolgák vagyunk. Három egyházi lapra van szerencsém előfizetni, de a háromnak alig akad egy-egy száma, melyben a lelkészi karnak hijányosságai, fogyatkozásai, mulasztásai, sőt tétlensége ne lobbantatnának szemeinkre. Mindegyikben akad egy-egy tüszurás, egy-egy fekete folt, mely ha igaz, bizony érdemeinkkel nem dicsekedhetünk s nem kérelmezhetünk. Mi csak egy az ellenség golyói által össze vissza lyukgatott várnak vagyunk lakosai, úgy hogy ha mind azon vádak igazak, melyeket lapjaink nem 195 egyszer emelnek ellenünk: akkor e várnak falait nem a mi vitézkedésünk, de csakis az isteni kegyelem tartja. Felhozza Nemo a tanítók és tanárok államsegélyeztetésének szerencsés elhaladását. De a tanítók és tanárokra vonatkozólag sem a tanórák ki nem tartása, sem a tantárgyak el nem tanítása, sem a bánásmód, fegyelem stb. stb.-re nézve nem is olvasunk annyi megkisebbitő észrevételeket, mint épen a prot. lelkészi karra nézve. Ott igen jól folyhatnak a dolgok; nagy elhivatottság uralkodhatik minden részen, mig a lelkészekre az mondatik, hogy talán eljó az idő, mikor ezek is nem hivatalnokok, de hivatottak leendenek. így állván felettünk a közhangulat, óvakodni kell az egyházak vagy az egyháztagok lulkészgyámolda javára leendő megadóztatásától, mert bizony ránk találják olvasni saját egyházi és iskolai lapjaink Ítéletét. Azon kiváló tisztelet, melylyel e sorok írója iránt mindig viseltettünk, teszi kötelességünkké annak megjegyzését, hogy e pontot illetőleg igen erős tévedésben van. 0 tudja legjobban, hogy a midőn nagy elvétve lapjainkban egy két erősebb kifejezés fordult elő lelkésztestvéreinkre vonatkozólag: az ily kifejezések használatánál az illetőt a legtisztább szeretet, a legöszintébb jóakarat vezérelte, nem pedig az, hogy a közhangulatot lelkésztársainkra nézve kedvezőtlenné alakítsa, hogy a lelkészi karnak mindig késsz^éggel elismert érdeméből valamit levonjon. Éppen czikkiró tudhatná, hogy magánbeszélgetéseinkben hányszor fejeztük ki azt, hogy mennyire kívánatos volna, ha a protestáns lelkészi kar úgy a tudománjms munkálkodás, mint a társadalmi élet terén ismét elfoglalná azt a helyet, melyet e század első felében a maga számára kivívott. O tudhatná, hogy hányszor volt említés oly testvérekről, kik igazán alapos tudományos készültségükkel és nem minden napi tehetségükkel a legszebb reményeket keltették, s a gyakorlati életbe kilépésük után évtizedekig csak a kerületi névtárban találkozhattunk neveikkel. Midőn tehát az efféle jelenségek alapján egy- vagy más megjegyzést tettünk, csak kötelességünket teljesítettük, s arra nem szolgáltunk rá, hogy erről oly módon tétessék említés, mint e becses czikk végén is. Szerkesztő.
