Dunántúli Protestáns Lap, 1894 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1894-01-07 / 1. szám
11 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 12 vonása; a bennök kifejezett igazság megértése pedig a felnőtt embereké. Vajon a megbízó levél lenne-e a legfontosabb egy követnél? Nem inkább a küldetése tárgya? Mit gondolnánk az olyan miniszterekről, a kik azzal mulatnák magukat, hogy az idegen államok követeinek megbízó leveleit vizsgálgatják, azt mondván: ez a fődolog, nem pedig az az ok, a miért elkiildötték, a mi lehet hadüzenet, vagy békekötés, vagy akármi más ügy, hogy mindez csekélység, a fő, hogy megbizonyosodjanak, miszerint csakugyan u-e az, a kit követül küldöttek? Nem azt kellene hinnie, hogy felnőtt gyermekekkel van dolga; nem-e összeszedné mindenét és eltávozna? Pedig szakasztott ilyen dolgokat látunk Francziaországban, Svájczban és másutt római katholikusok és protestánsok között. Elég, mondják, tudni azt, hogy vannak csodák, a melyek a kijelentés alapja, de maga a kijelentés csekélység! Egyik nézet szerint az ember rosszra hajlandó, a másik szerint jóra. Az egyik azt hiszi, hit által üdvözül, a másik cselekedet által. Egyik hiszi, hogy az idvezitő Isten, a másik meg nem. Mindez kit aggasztana? ki törődnék vele? az a fő, hogy vannak csodák; ez a vallás, ez az üdvösség, ez minden, ez elég! Ez már babona s alig jobb a hitetlenségnél, melyet az imént czáfoltunk. Ez a babona letörli a csodák isteni jellegét. A csodákról lehet positiv és lehet negatív nézetet alkotni. A negativ nézet alatt azt értem, ha a csodákban oly eseményeket látunk a miket nem tudunk megfejteni az ismert törvényekkel. A positiv nézet alatt pedig, a mit Isten az ember üdvére kijelent. A negativ nézet csak egy jel *) a mi a positiv nézetre utal, ösztönöz, hogy úgy tekintsem a csodákat, mint Isten szeretedének új és dicső kijelentését. A csodák —■ ujja Istennek — nem valami határozatlan, homályos kijelentésére mutatnak rá, hanem a szentirás szavaival élvén „azon titoknak megjelentése, mely örök időktől fogva elrejtetett, A mely az embernek is gondolatjában nem ment, melyet az Isten készített az ötét szeretőknek“ t. i. „a mi hitünknek nagy titka az Isten megjelent testben“. A csodáknak épen ezt az isteni felfogását vetik meg az emberek, midőn a bennök kifejezett igazságra nem ügyelnek. A keresztyénség tényei és tanai szorosan összefüggnek. Akár a tanokat, akár] a tényeket ha mellőzzük nem csupán csak egyik felét vettük el a keresztyénségnek, de a másik felét le is romboltuk, a mi képen ha a lélek el száll a testből, a test meghal. Istent és az ő igéjét külön választani nem lehet. (Folyt, köv.) Csizmadia Lajos *) A görög nyelvben ezt a szót használják a csoda kifejezésére : arjytiov. TÁSCIA. Barátomhoz*). Szerelmes Barátom! Valahára végre Hirt adál magadról, bár rövid levélbe' S kiről azt gondolám — sírod is megásták Újra olvashatom kezed szép Írását Kezed szép írásán némán elmerengve Mosolygó verőfény költözik szivembe Földerül az arczom, szárnyat ölt a lelkem Átrepül a rónán, hegyen, völgyön, berken, S mint tarka lepke száll virágról virágra A közel múlt időt csapongva bejárja . . . Mintha otthon volnék csöndes kis falunkba’ Feltűnik előttem sürü erdő újra Hol a tüskés cserjét lopva sorra nézted S leszedted, ha leltél kicsi madárfészket Ha zörrenő ágrül - mikor meglegyintéd Lepke szállott tova — hálódba keritéd Rejtek helyen árva nyúlhat találva Elvítted magaddal haza kész halálra. Pittypalattyos fürjet ha fészkén meglepted, Hogy elszomorítsad, kalitkába tetted. Fölkapva gyakorta szép szilaj csikóra Isten őrizte, hogy le nem estél róla. Halálra ijesztéd két derék szülődet Sokszor mondták-. Ember nem lesz te belőled! . . Jóságos tanácsuk meg sohse fogadtad Hogy ránczba szedjenek: lyceumba adtak. S mert bűnös, ki Isten drága napját lopja Ábrákat faragtál szépen a padokra, Hogy hired’ utódok büszkén emlegessék Nevedet kapura, kerítésre festéd. Parittyád kövétől törött ház ablakja Kártvallók serege sietett panaszra. Hogy most elvégezéd mégis iskoláid íme szived, lelked magasztosra vágyik Az életpályákat megvetetted, — hánytadl S leveledben Írod, magad papnak szántad: „Szép s a mi fő: könnyű a Krisztus igája! Lelkész élte útját mosolyogva járja. Későn kel, álomra fejét korán hajtja, Egész héten nincsen — csak egy vasárnapja Két rövid beszédjét akkoron, elmondja; Megtartják-e, nem-e? arra semmi gondja. Kötelezettségét — a mi fő — lerója, S hét napra a gondot levetette róla. S kezét akár egész héten összetéve, Hivalkodva nézzen az egek egére. Ha ép’ egy két halott akad hébe-hóba, Szépen megdicséri és fényes a stóla Esketéskor meg, bár rövidke beszéde, Lakomába hívják Ízletes ebédre, így éli le „magát“ örökös mosolyba! „Holnapja“ milyen lesz: a teremtő gondja“ *) A »Mi Otthonunk* pályázatán megdicsért költői levél.