Dunántúli Protestáns Lap, 1894 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1894-03-18 / 11. szám
169 DŰNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 170 sok a vallási czélnak s bizonyos esetben jobban megfeleltek-e, mint a keresztyénség képes lett volna megfelelni? Véleményem szerint e kérdések közül az elsőre mindenki egyáitálában állítólag fog felelni, mig a másikat illetőleg, hogy t. i. a világon levő külőmbféle hitfelfogások mily mértékben valósították meg a vallási czélt, úgy találjuk, hogy az uralkodó vélemények jelentékenyen elütnek egymástól. Ha az a vallás czélja, hogy összhangba hozza az embert Istennel, el kell ismernünk, hogy a világon levő vallások egynémelyíke nem sokat tett ezen czél megvalósítására. Hamis fogalmat nyújtottak az emberi elmének Istenről és téves irányba vezették az emberek azon természeti vágyakozásait, hogy tartós egyetértésbe jussanak Istennel. De egy fontos czélt minden vallás szolgált -— egyik nemzedékről a másikra ébren tartotta a vallási tehetőket. Az a törekvés, melyet ezen vallási tehetők kifejtett, hogy kielégülést találjon, gyakran hasonlított egynémely tengeri lény szívó karja által ösztönszerüleg végzett hiábavaló mozgás és eredménytelen kapaszkodásokhoz, hogy biztos helyre jusson a viharban; a mely törekvés azonban, bármily eredménytelen lett légyen is, ébren tartotta azon ösztönöket, melyek vezetik azt és elárulják ez által annak rendes állapotját. így az emberben levő vallási tehetők minden mozzanata és nyilvánulása használt legalább annyit, hogy élénken megtartotta s ez által egyszersmind erősítette és táplálta, ha nem kifejlesztette annak a magasabb vallásra való képességét. Ez az első czél, mit minden vallás szolgált. Szolgáltak más czélokat is. Ezek közül nehányat jól feltüntet Mai Müller Professor a következő mondatban: „Egy öreg szamoyed asszony, kit Castren megkérdezett, hogy szokott-e imádkozni, igy válaszolt: „Minden reggel kilépek sátramból és leborulok a nap előtt és igy szólok: „Mikor te fölkelsz, én is fölkelek ágyamból“. És minden este igy szólok: „Mikor te lenyugszol én is nyugalomra térek.“ Talán összes vallási szolgálata ezen imádságból állott. Mi előttünk gyarlónak tetszhetik ez imádság, de ő előtte nem, mert azt eszközölte, hogy ez az öreg asszony naponta legalább kétszer elfordította tekintetét a földtől, és a mennyre emelé; következéskép annak élete egy magasabb, egy felsőbb élettel vala összenőve, s ez földi léte napi foglalkozását bizonyos isteni fénynyel vonta be. 0 nyilván büszke volt rá, mert az önigazságosság illetésével tette hozzá: „ Vannak Vad emberek, kik sem reggel, sem este nem imádkoznak*)“. Kétségkívül nagyon könynyen igen messze lehet menni a durva babonák és formális szokások spíritualizálása tekintetében, de a vallásos lélek mindég beleviszi a saját érzelmét azokba a formákba, melyeket fölvett; és azt is gondolóra kell vennünk, hogy a legjobb vallás, mint szintén a legalacsonyabb, a vallásosaknak s nem a vallástalanoknak van hasznára. És a mint ezen öreg asszony esetében, úgy számtalan más esetben is úgy találjuk, hogy a bármily alacsony typusu vallások is fölemelő és vigasztaló hatással voltak együgyű követőikre. Hogy naponként könyörögjünk, akár egy süket *és öntudatlan Istenhöz is, ismernüuk kell egy felsőbb értelmes hatalomtól való függésünket és azzal való reményteljes összeköttetésünket. Egyáltalában eltekintve attól a kérdéstől, vájjon ezen téves irányú könyörgés nem índitja-e az élő Istent könyörületességre, bizonyos, hogy az isteni szolgálatot végező életére olyan hatással van, hogy annak, akármily korlátolt mértékben is, fel kell őt emelni és ellene működni az önző és érzéki indokoknak, Jowett Professor szerencsésen választott szavai szerint: „Az érzéktől és vágytól az első lépést megtette az ideális világ felé- A ki megtagad magától valamit, a ki könyörgéssel járul, a ki bünbánatot tart, egy cselekvényt végez, nem szükségből, nem is kedvtelésből, hanem kötelességből, az nem csupán csak a szenvedély parancsait követi, ha talán nem is tudja okát adni a cselekvéuy végzésének. A kinek elsőben Isten jut eszébe, annak belsejében olyan elem van, mely bizonyos mértékben megszenteli az ő életét az által, hogy magán felül emeli. Van valami közös érdeke más emberekkel, van valami egyezés, melyben velük együtt é is benfoglaltatik. Előkészület ez még magasabb gondolatokra“ *). Van egy körülmény, mely csekélységnek látszik, s még is kell, hogy nagy tekintettel legyünk rá, s ez az, hogy a vallások minden korban és országban megbizonyitották magukról, hogy képesek az emberekben nevezetes vallási belátást és buzgalmat támasztani. Ismert tény, hogy egy mélyen vallásos lélek több táplálékot és ösztönt találhat egy némileg alacsony typusu vallásban, mint egy gyenge vallási tehetőkkel bíró ember találand épen a legmagasabb vallásban. A hínduismus történelme számos példát tár e pontban elénk. Példa gyanánt íin Dadunek, a vallási reformernek áhítatos nyilatkozatai, ki az 1600-ik év táján élt. „Dadu mondja: Oh Isten! te vagy szerzője minden lett dolgoknak, s tőled származandanak minden dolgok, mik leendenek. Te vagy alkotója és oka minden lett dolgoknak. Rajtad kívül senki nincsen. U az én Istenem, ki mindent tökéletesit. Gondolkodjatok ő felőle, kinek kezében van az élet és halál. Hiszem, hog^v Isten teremte az embert, és hogy ő teremt mindent. Ő az én barátom. Az Istenben való hit jellemezze minden gondolatotokat, szavatokat és cselekedeteteket. A ki Istennek' szolgál* senki másba nem veti bizalmát. Ha ő, ki tökéletesíti az emberi nemzetet, helyet foglal a ti szivetekben, tapasztalandjátok az ő benső boldogságát. Ram mindenben, Ram örökkévaló. Hogy széjjel áraszthassa a boldogságot, Isten mindeneknek szolgájává lett; s jóllehet az ő ismerete a balgatagoknak is szivébeu vagyon, azok mégsem dicsérendik az ő nevét. Badu mondja: Áldozatul lészek az Istenségnek; Öfi Isten! azt tégy velem, mit legjobbnak gondolsz. Én engedelmeskedem néked. Tanítványaim! ne keressetek más Istent. Kapcsoljátok sziveteket Istenhez és legyetek alázatosak, mintha halottak volnátok. A kiben csak egy szemernyi van is Istennek szerelméből, feloldoztatik minden kétkedési és cselekedeti bűnéből **). (Folyt, köv.) Miklós Géza. *) »Max Müller < Introduct 201, 1. *) Jowett: Epistles of Paul, 11. 165. **) Wilson Works L 106—109.
