Dunántúli Protestáns Lap, 1894 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1894-11-18 / 46. szám
729 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS L4P. 730 Értésére esett e cs. kir. szolgabírói hivatalnak, hogy itt Pápán május hó első felében az előbbi úgynevezett dunántúli egyházkerület részéről Superintendentialis közgyűlés szándékoltatik tartatni, melyben minden egyházközség számos képviselők által részt venne. Csak már az I859-ki September 2-án kelt ministerirendelet szerint rendezett egyházmegyéknek (tractus) áll szabadságukban Superintendentialis konventet tartani s oly Superintendentialis közgyűlések, melyek az idézett 1859-ki September 2-án kelt minist éri rendelet által kiszabottól eltérő szerkezetben tartatnának, határozottan eltiltvák, a mint a magas cs. vallás és okt. ügyi minister urnák I860 Január 10-én kelt rendeletében ki van mondva. E cs. kir. szolgaidról hivatal tehát hivatalos kötelességéhez képest nem mulaszthatja el ezennel az egyház gyülekezetei e tilalom áthágásától komolyan óvni s figyelmeztetni, miszerint a mondott Conventben részt ne vegyen, a minthogy különben az ez érdemben kibocsájtott felsőbb rendeletben gyökeredző felelősség egész szigorában fogná terhelni. Cs. kir. szolgabirói hivatal Pápán, Ápril 24. 860. Ferenczy m. k. cs k: szolgabiró 1860-ik évben május hónap 10—12. napjain nem mint Ferenczy hitte Pápán, hanem Csepen tartotta az egyházkerület közgyűlését főtiszt. Nagy Mihály superintended és tek. Sárközy József tata-vidéki segédgondnok urak elnöklete alatt. E nevezetes gyűlésen a pápai egyházmegyéből jelen voltak Antal József esperes, Szalui Miklós, Mező Dániel, Tóth Lajos, Nagy Ignácz, Takó Miklós, Széki Béla kér. főjegyző, de megjelentek ám, mint kérelmezők a takácsiak is, hogy Pálffi Lajos szendi lelkész urat lelkészükül megnyerhessék, nem félvén a tilalomtól. . . Szekeres Mihály, A legszebb könyv. Szivem egész melegévnl köszöntőm az athenaeumot a legszebb könyvért minden könyvek között: a magyar nemzet történetének könyvéért. Még csak az alapkövet látom, de a szivem azt súgja, hogy a magyar nemzet ezer éves életének ez az ólombetűkből öntött szobor lészen legszebb, legbecsesebb, legmaradandóbb emléke. Alig egy év választ el a nemzet ezer éves ünnepétől, s érthető izgalommal nézünk a nagy napok elé. mikor jönnek az idegenek a világ minden tájékáról s jó és rosszakarattal kritizálják ünnepségünket, alkalmi alkotásainkat s nagy a valószínűség, hogy az idegen épp azokat az alkotásokat nem veszi észre, vagy ha észreveszi is, nyelvünk nem ismerése miatt nem méltányolhatja, a mik nekünk a legszebbek, a legbecsesebbek. Am a magyar tudós és iró első sorban nemzetének dolgozik, s nem az a kérdés itt, hogy mit szól hozzá a külföld, hanem mit szólunk hozzá mi. Nekünk kell észrevennünk s érdemük szerint megbecsülnünk azokat, melyeket a magyar géuiustól megihletett elmék és szivek teremtenek nekünk. A hazafi örömével látom, hogy nemzetünk jobbjai mintegy nemes versenyre kelnek, mindenki saját lelkének és szivének becses tartalmából a legbeesesebbet ajánlja föl a nemzetnek; im, lásd nemzet, ünneplő nemzet, ezt hoztam neked, fogadd el. S mint a toll embere, nem rejthetem el abbeli örömömet, hogy a nemzet ezer éves ünnepére a toll teremti a legszebb emlék-műveket. Látom, hogy a rideg üzleti szellemmel vádolt emberek, beláthatatlan nagy koczkázattal, csaknem bizonyos veszteséggel járó munkák kiadására vállalkoznak, oly munkákéra, hogy láttukra önkénytelen ez az első kérdésünk: hol a tek. tudós akadémia? Mit csiuál az akadémia? lm, e hazában nemzedék nemzedék után nő fel többékevésbbé silány, lélek nélkül való históriai tankönyveken s a müveit magyar ember, ha kellő alapossággal meg akar ismerkedni nemzetének a történetével, mindjárt fel is csaphat történetbuvárnak, népszerűbb nyelven: könyvmolynak, mert a magyar nemzetnek van története, de ennek a történetnek nincs egy nemzethez méltó történetkönyve; egy csomó anyag, mit fáradhatatlan búvárok napvilágra hoztak s mindjárt el is temettek tudományos folyóiratokban. egynéhány korszaknak a története, de az egész, az első esztendőtől mostanig szóló, kritikával Írott könyv nincs. Most lesz. A legkiválóbb történetírók Írják, mind akadémikusok, ha nem csalódom; áll a díszes sor egyik szélén az ország herczegprímása, a másik szélen a nemzet legnagyobb költője, de a könyvet nem az akadémia adja Rí, hanem az Athenaeum. A magyar irodalom története tankönyvekben vau összezsugoritva. A müveit magyar ember szeretne többet tudni irodalmának történetéből, mint a mennyi két gymuáziális osztályra szűkén ki van mérve. Szeretnénk egy nagy, teljes, megbízható könyvet tudósoktól, a kik írók is egy személyben. És jön az Athenaeum s ezt is elíratja a tek. tudós akadémia elől. Az sem volna utolsó, mondják némelyek, ha a magyar közönség együtt látná azt a tenger kincset, mit a. magyar nép költő tehetsége ezer év alatt pazarul széthintett. Ez igazán az akadémiának való volna. És jön megint az Athenaeum és ezt is elszedi az akadémia elől. Nem veszik önök észre a szellemi kapcsolatot a három nagy nemzeti mű között ? A nemzet története egyfelől, a nemzet irodalmának története másfelől s e kettő közt a nemcsak harczra és munkára, de dalra, mesemondásra termett nép az ő gazdag kincsesházával. Nem szabad figyelmen kivtil hagynunk, hogy miná e műveket az Athenaeum a nemzet ezer éves ünnepén adja át a nemzetnek ugyan, de az idő, melyben e dicsőséges munkát végzi, áldatlan egy idő, telve közöny nyel a múlt emlékei iránt; hogy maguk az Írók szent borzalommal fordulnak el a múlttól, az idegesség, a szeuzáczíó hajhászata kezd dominálni irodalmunkban s a komul;, a nemzeti szellem ápolására hivatott könyveknek gyérülni kezd a közöusége. Irodalmunk a klasszikusok kezéből jóformán minden átmenet nélkül került a külföldieskedő
