Dunántúli Protestáns Lap, 1894 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1894-09-02 / 35. szám

547

DÜNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

543

Ha már most a különböző nemzetiségű települők vallásos gondozása érdekében tett intézkedéseket vizsgálat alá veszszük, e tekintetben igen feltűnő jelenséggel találkozunk. A szegény csehek ügyét a jó Tardy karolta fel, s tesz értük annyit, a menyit a monarchiában ez idő szerint nem épen legkedvesebb hangzásit nevük mellett tennie lehet. De már a német települők, a mennyiben t.

i. azok protestánsok, a legmesszebb menő gondoskodás tárgyai, kiket még a távol eső idegen helyen is igazán nemes testvéri szeretet vesz körül. Ugyanis a felettük változatlan hűséggel őrködő édes anya: a német protestáns egyház, elküldi az ő szolgáit a messze földre távozott gyermekek után, hogy azokat gondozzák, az élet viharai között bátorítsák, szóval, hogy az evengyéliom fáklyájával világosítsanak azok előtt életüknek minden utain. És ez az éber figyelem nemcsak Slavoniára terjed ki, hanem az occupalt tartományokra is, úgy hogy a németeknek ez utóbbiakban már 5 missiói-egyházuk van.

A mi már a mi ev. reform, egyetemes magyar egyházunkat illeti, nem mondhatjuk, hogy kivándorolt gyermekeiről teljesen levette kezét, sőt ellenkezőleg hálával kell elismernünk, hogy a keresztyén munkás szeretetnek azon áldásos buzgólkodásából, melyet missíónak nevezünk, a mi egyházunk is kivette a maga részét.

Fájdalommal kell azonban megvallanunk, hogy áldozatainknak oly eredménye, amínőt óhajtottunk volna nem lett. S ennek több fontos oka van. Ilyen első sorban •az, hogy egyházunk helyzete Horvát-Slavonországban tisztázva nincs, miből magyarázható meg az a nyomasztó bizonytalanság, mely egyházunk életképes fejlődését kérdésessé teszi az emlitett helyeken. Semmi sem mutatja az ottani viszonyok zavaros voltát oly világosan, miDt Kolatsek eljárása s magatartása. Ő ugyanis nemcsak annak eszközölte ki hatósági elismerését, hogy az összes horvátslavonországi protestánsok a zágrábi ev. egyház kötelékébe tartoznak, minek folytán nagy haDgon szerkesztett s minden nevesebb németországi protestáns egyházhoz megküldött Jahresberichtjében a mi missio-egyházaink az ő diasporáiként szerepelnek, melyekbe ő nevezett ki s állított be általa névszeriut is felsorolt presbytereket, holott az illető helyeken soha meg nem fordult, az állítólagos presbyterek vagy nem léteznek, vagy ha élnek is, ívolátsek urnák szine-világát sem látták; hanem az 1893-ik évben megkisérlette már az önálló protestáns horvát-slavonországi egyház szervezését, s ennek az ország törvényei közé beiktatásának keresztülvitelét. Igaz. hogy kísérlete az ev. lelkészi kar ellenzése miatt, kik olyan uniált forma protestáns egyházról tudni sem akarnak, nem sikerült. De hol van a biztosíték arra nézve, hogy Kolatsek nem áll elő jövőre is a maga kedvencz eszméivel s mivel a horvát chauvinisták örömujjongással fogadták a tervet, mint a mely a kálvinista magyarok tolakodásának egyszersmindenkorra véget vet: ki állhat jót arról, hogy Kolatsek vállalkozását már a legközelebbi jövőben nem koszoruzza siker. — Nemcsak missionáriusaink állásának biztosítása, gondozandó híveink valláserkölcsí érdeke, hanem egyházunk tekintélye is megkívánja, hogy helyzetünk Horváth-Slavonországban tisztáztassék. Legczélszerüebbnek véljük e tekintetben szentesitett egyházi törvényeinknek a kérdéses részeken annak rendje — s módja szerint leendő kihirdetését.

A másik fontos ok, mely miatt missiónk föllendülni nem tud, az, hogy a nagy szükséghez mérten igen vékonyan csergedező segélyforrás felett rendelkezünk. A ránk váró feladat nagyságával, az ez által felté:elezett igen jeleniékeny kiadásokkal nem áll egyenes arányban anyagi erőnk, s még a mit ezen úgy felekezeti mint egyéb tekintetben is kiváló fontosságú czélra szentelhetünk, azt sem most keletkezett, a kezdet nehézségeivel küzdő, ennélfogva inkább segélyre utalt egyházak lábraállithatására fordítottuk, hanem legnagyobb részében rég települt, anyagilag megerősödöit s nem is magyar egyházak támogatására. Ha tehát egyházunk a működéséhez vallásfelekezeti különbség nélkül fűzött váradalmakuak meg akar felelni: ez esetben nagyobb arányú tevékenységet kell kifejteni. Nagyon jól tudjuk, hogy erre csak úgy gondolhatunk, ha jelentékeny összeget — 15—20000 frt évente — fordíthatunk missió ezé lókra. Ámde másrészről nem szabad figyelmen kivül hagyuimk, hogy azon nagyszámú magyarnak, kik ez idő szerint Slavóniában laknak, magyarokul megtartása által egyházunk — a többi egyházak e tekintetben számításba nem vehetők, nem még a róin. kath. egyház sem, mert papjaikon meglátszik, hogy zágrábi theologus volt — nevezetes szolgálatot tesz a magyar államnak, ugy hogy jogosan mondhatjuk a nagy apostollal: „Ha mi nektek lelkieket vetettünk, nagy dolog-é, ha mi a ti marháitokat aratjuk“, az az más szóval, tett szolgálataink jutalmára számíthatunk, s mert azon viszonynak, mely ez idő szerint Magyarország, továbbá Horvát Slavonországok között van, továbbra is zavartalan fenntarthatása csak a magyar vagy magyar barát elemeknek a magyar ellenes irányzattal szemben pártfogolása, erősítése által érhető el: jogosan várhatjuk, hogy az állam nem tagadja meg tőlünk azon segélyösszeget, mely közhasznú működésünk óhajtott eredményének alapföltételét, de egyúttal biztosítékát is képezi. Hogy a jelzett segélyért meg kell mozdítanunk minden követ, arra nézve kerületünk történetének lapozgatása tanít meg. Nekünk ugyanis még 1832-ben legerősebb Dráván túli egyházunk Verőcze volt. Kerületi jegyzőkönyveink e helyről gyakran emlékeznek, gondozását erősen sürgetik, „ha másként nemlehetne, az ország segítségével is“. S ime mi történt! A gondozás elmaradt s ma Verőcze a horvátságnak egyik legerősebb pontja, pedig azoknak a fanatikus páuhorvátoknak a nagyapjai még mind tiszta magyarok voltak. Jól mondhatta egyik slavoniai földbirtokos úri ember, hogy Horvátország minden tekintetben újjá születik, megerősül, megifjodik a bevándorló magyar elem g3rors beolvasztása által. El kell ismernünk, hogy az illetőnek kitűnő megfigyelő képessége van, mert közigazgatás és népoktatásügy a nemzeti beolvasztásnak sehol a föld kerekségén jobban kezére nem jár mint épen Horvátországban. Ha tehát a német protestánsok ügyének felkarolását az occupált tartományokban a német egyházi sajtó nemcsak legszentebb kötelességül hirdeti, hanem folytonosan sürgeti is az e czélra történő adakozást, még pedig meglepő jó eredménynyel: akkor úgy gondoljuk, hogy nem hangoz-