Dunántúli Protestáns Lap, 1894 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1894-07-29 / 30. szám

469 DUNÁNTÜLI PROTESTÁNS LAP. 470 dóknak — ezrediknek nyomtalanul eltűnő évei; ezek az évek is maradandó betűkkel lesznek felírva felekezetűnk élettörténetébe, a jelen korszak annak legragyogóbb lap­jait fogja képezni. Hiszen sok egyéb, mélyre ható, üdvös alkotástól el­tekintve. maga az egyetemes gyámintézet létesitése. mely hivatva lesz letörölni az özvegyek, árvák könnyeit, elűzni az elhagyattatás, a kétségbeesés óráinak gyötrő perczeit, kegyelem falatjául legalább kenyeret nyújtani a gyámol­talanság súlyos keresztjét hordozó elhagyatottaknak,......... maga ez egyetlen alkotás ércznél maradandóbb betűkkel lesz felírva nem csupán a száraz, rideg történelem lapjaira, hanem az érző, a vérezni, kétségbeesni tudó ... de most már reményleni . . . örülni jogosult emberi szívekbe! Hisz volt s van-e oly elhagyott, oly szánalomra méltó helyzete társadalmunkban bárkinek is — mint éppen azok özvegyeinek s árváinak, kik az emberiség magasabb ér­dekeiért, ideális, eszményi czélokért küzdöttek? kiknek nemcsak hogy maguknak nincs rangjuk, hatalmuk, va­gyonuk — kik előtt az emelkedés, az előrehaladás más tereken jogos reményre ébresztő lépcsői nem csak el vau­nak zárva, de mindennapi öiömüket megkeseríti, halálos ágyuk kínos küzdelmeit megnehezíti az a leverő tudat, hogy zokogó kedveseik, az ártatlan gyermekek, az ő elmúltákkal hajlék-, kenyér s gyámol nélkül fognak állani az életben, melyben pedig megélni még a szerencse fiának is nehéz. Nem panaszként, nem irigység mondatja velem, mert nálamnál senki sem őszintébb tisztelője a tanítói állásnak s karnak, csak mint tényt említem, hogy a tanítói nyug­dijat élvező özvegyek, árvák sorsa sokszor jobban van biztosítva a segélyezés által, mint talán a családfő életé­ben, mert a nők részletekig menő scrupulositása a cse­kélyből is oly megtakarításokat képes eszközölni, minőkre az előtt gondolni sem lehetett, csak a protestáns lelké­szek családja volt s ma is még a társadalom számkive­tettjei — a res nullius — kikről gondoskodni önmagunk­nak is alig, másoknak, a társadalomnak pedig éppen nem jutott eszébe? Ezen van hivatva segíteni a javaslat, melyet részle­teiben. intézkedéseiben bírálat tárgyává tenni igenis, de a mellett örömmel, lelkesedéssel fogadni lehet s köteles­ség ! — S ha talán némelyek, miként azt e becses lapokban vonatkozólag közölt észrevételekből olvasni lehetett, kifo­gásolják a magas fizetési kulcsot, s azt erőnket meghala­dónak vélelmezik, szíveskedjenek figyelembe venni, hogy csekély eszközökkel nagy, üdvös eredményeket létesíteni, főleg pedig a legközelebb segélyt igénylendők szánalmas helyzetét könnyíteni, s egy oly alapot teremteni, mely biztos existenciát legyen képes nyújtani visszahagyott családaitiknak,— nem lehet; meg kell gondolnunk, hogy éppen azoknak a családapáknak áll érdekében bármi­nél elébb s minél uagyobb összegre emelhetni a segé­lyezést, kik a sors mostohasága miatt nincsenek oly hely­zetben, hogy övéiknek dús örökséget hagyhassanak, ellen­ben azt — bár megerőltetéssel — meg képesek tenni, hogy legdrágább kincseik érdekében az évi díj befizetése vé­gett megtakarításokat eszközölhessenek. Legsérelmesebb s az igazsággal teljesen összeegyez­tethetetlen s méltánytalan azon intézkedés, mely szerint a most létező gyámol dák új tagokat felvenni jogosítva nem leendenek s a most élő — jogosult nemzedék kihaltával a tőke jövedelmeiből az egyházmegyei lelkészek egyete­mes részvényjáruléka leszen s lehet fizetendő. — Hiszen ezzel egy oly vagyon felett történik intézkedés, mely „teljességgel nem az egyetemes gyámoldáé“, nem a con­­venté, mely kizárólag s e-lvitázhatlanul mind azoké, a kik filléreikkel hozzájárultak annak létesítéséhez, gyarapítá­sához, a kik tehát — vagy a mennyiben ők nem élnének, ivadékaik — jogosítvák, ép ugy, miként a közkereseti vagy részvény társaságok, az alapnak — a részvényekből be­gyük tőkének megszüntetése vagy fennállása, vagy ren­deltetése, hová fordítása felett határozni! S ime itt a javaslatban intézkedés történnék egy oly vagyon felett, melyhez a, javaslatnak absolute semmi köze, mely kétségtelenül, kizárólag csak is azoké, kik azt lé­tesítették s kik ahhoz hozzá jámítanak. Részemről sohasem gondolkoztam önzőleg, szűkkeb­lűén, de már azt mégis viszás intézkedésnek kell tartanom a mit a javaslat contemplál, hogy t. i. az összes jogosul­tak kihalásával a jövedelemből az egyházmegyebeli lel­készek egyetemes gyámoldai járulékai lennének fizeten­dők. — Azt hiszem, ezt maguk az illetők sem fogadnák el, hogy egy oly alap, mely mások jogos tulajdonát ké­pezi, melyhez ők filléreikkel nem járultanak, hogy ez a jogszerű, törvényes örökösöktől, tulajdonosoktól elvonás-' sék, s hasznaiban nekik adassák át. Ha már egyszer csak­ugyan megszütttettetnének az egyházmegyei gyámoldák, s új tagokat felvenniük megtiltatnék, az esetben csak is az az egyetlen mód lehetne, mellyel az ősök szerzett, törvényei jogai némileg figyelembe vétetnének, hogy legnagyobb részben a pápai, de részben más, nevezetesebb főiskolákon is oly ösztöndíjak létesitetnének, melyekből mind azon csalá­dok gyermekei, a kik az alaphoz hozzájárultak, úgyszintén az egyházmegyebeli lelkészek gyermekei — mert hiszen végeredményében ők nem okai, hogy tovább is tagjai nem lehetnek — részesülnének szorgalmuknak, képességüknek megfelelő segélyezésben. De én kérdésbe teszem még azt is, vajon csaku­gyan meg kell-e szüntetni a meglevő egyházmegyei, kerü­leti gyámoldákat? Mert hiszen utóvégre is annyira az egyéni akarat korlátozása csak nem terjed ki, hogy ne­kem szabadságomban ne álljon, több társammal egyesülve, családom minél jobb anyagi biztosítását eszközlendő, évi befizetéseket, tőke gyűjtését megkísérteni. Utóvégre az életbiztosítás is egy neme a család biztosításának, a minthogy az egyházmegyebeli — kerületi Gyámoldák is azok s ha az nincs tiltva, — sőt örülnünk lehet neki, bár mindegyik lelkész társunk bírhatna azzal — mért kell ok­vetlenül betiltani ezeket, s útját állani családunk nagyobb biztosítására irányzott, tehát erkölcsi kötelezettségen ala­puló törekvéseinknek ? De meg „Volenti non fit iniuria“ a ki önként belép az egyházmegyebeli gyámoldába, a ki minden kényszer nélkül elfogadja annak kötelezettségét, az bizonnyal számot vet önmagával, körülményeivel, s 30*

Next

/
Thumbnails
Contents