Dunántúli Protestáns Lap, 1894 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1894-05-13 / 19. szám

291 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. a tőle kitűzött magas és eszményi ezélok szol­gálatába állanak. A Szent Léleknek velük köz­­lött ereje adja aztán az ily szerencséseknek azt a szent ihletet, mely szavaikat és tetteiket ki­emeli a köznapi élet zsibvásárjából s áldástho­­zóvá teszi nemcsak környezetükre, hanem sek­­szor egesz nemzetükre, sőt az egész emberiségre. Ily hatalmas megnyilatkozása történt a Szent Lélek erejének dicső reformátoraink, az aposto­lok e legközvetlenebb szellemi rokonai, szavaiban és tetteiben. Nincs nagyobb ajándék, melyet tőled kér­hetnénk, s nincs nagyobb kegyelem, melyet ve­lünk közölhetnél, oh édes Istenünk, mint ha Szent Lelked sugarával ihleted keblünket! Mert csak igy vagyunk képesek oldozgatni a íöld po­rához kötő bilincseket s szabadon és tisztán szár­nyalni feléd, legfőbb Valóság! Szivünk legmélyéből eredő, őszinte fohász­­szál kérjük tehát e Pünkösd ünnepén: „Áldott Szent Lélek, reánk szállj!u Szállj reánk mindnyájunkra sebesen zúgó szélnek zendülése közben, hogy sziveink mélyéig megrendülve kötelességeink tudatára ébredjünk s azt az erőt és bátorságot érezzük, mely egy­kor az apostolokat és reformátorokat eltöltötte s képessé tette őket, hogy szembe szálljanak az egész világ minden fenyegetéseivel. Fájdalom, hosszú időn át csak aludtunk s álmodoztunk; az ellenség pedig felhasználva a beteges álom idejét, falaink közelébe, sőt közénk férkőzött. — Vakhit és közöny ostromolják protestáns egyhá­zunkat s fenyegetik jövőjét. A vakhit, melyet örökös ellenségünk, az ultramontán főpapság táp­lál és szitogat, kívülről ostromolja bástyáinkat; a tagadhatlanul szélesen elterjedt közöny saját hitféleink között pedig azzal fenyeget, hogy las­sanként teljesen elernyeszt s ellenállásra képte­lenné tesz bennünket. De bár az előbbinek ve­szedelmes voltát kicsinyelni nem lehet s bizonyos sötét idők bekövetkezése esetén nagy bajokat zúdíthat reánk: a legnagyobb veszedelem mégis a saját magunk közt pusztító betegség, a kö­zöny részéről fenyeget. Mert ama külső ellenség hazánkra nézve is fölötte veszedelmes és igy erő­szakos támadásai ellenében az állam védelmére is számíthatunk rendes időkben: de ez utóbbi ellenében nincs külső segedelem. Magunknak kell idejekorán megtalálnunk és alkalmaznunk a hat­hatós orvosságot, nehogy valamikor szeretett 292 anyaszentegyházunk epitáphiumául szolgálhassa­nak nagy költőnknek eme borongós sorai: „Nézd: a kevély tölgy, melyet az éjszaki Szélvész le nem dönt, benne termő Férgek erős gyökerit megőrlik. S egy gyenge széltől földre téríttetik!“ Hogy a kellő orvosságot megtalálhassuk, ke­resnünk kell a bajnak valódi okát. Erre a leg­többen azt mondják, hogy korunk reális irány­zata idézi elő a közönynek e széles elterjedését, s ezzel a véleménynyel mintegy azt is kimond­ják, hogy tehát hiába is küzdünk ellene. Vagyis alhatunk, álmodozhatunk tovább. Pedig nem úgy van; hamis Önáltatás ez a vélemény. Hogy nem a kor irányzatának szükségképeni követ­kezménye a vallásos közöny, világosan mutatja Anglia és Észak-Amerika példája. Mert ez álla­mok korunk minden tudományos és reális tö­rekvéseiben vezérszerepet visznek és mégis ez államokban hatja át legmélyebben őszinte, mély vallásosság az egész társadalmat. Miért? Mert a lelkészek nagy tömege nem hivatalnoknak érzi és tartja magát, hanem apostolnak, kinek főkö­­telessége és hivatása, hogy szünetlenül, csügge­­dés nélkül küzdjön a Szent Lélek fegyvereivel a közöny és kishitűség minden jelenségei ellen. Mi a baj oka nálunk? A vezetők és pászto­rok közül kezét kiki szivére téve, bizonyára meg­érzi azt s e mostani Pünkösd ünnepén a legfor­róbb áhítattal szárnyal a hymnus ajkainkról ég felé: „Áldott Szent Lélek, reánk szállj!“ O A korunkban szükséges theologusi és keresztyéni jellemről. Merle I)’ Aubigné (Folytatás.) 111. Harmadik Jő jellemvonás: a szellemiesség. „A tett nem használ semmit“ — mondja Urunk, — „a beszédek melyeket én szólok néktek lélek és élet“. De az ember mindig hajlandó vala földivel, testivel he­lyettesíteni a szellemét és az életet. Ez vala Róma bűne is. Az egyház a középkorban megszűnt testvérek egyesü­lése lenni, külső hierarchiává lön. Az egyház élére egy ember lön állitva, a ki mintegy Jézust helyettesité. Na­gyon érzékies gondolkodás mód vala ez. Mi mig állítjuk, hogy az egyház látható, egyúttal állítjuk annak szellemi voltát is. Ez érdemben mindig szemünk előtt kell tarta­nunk az Ur amaz Ígéretét: „lmé én ti veletek vagyok minden napon e világ végeztéig.“ Ezt a nagy igazságot gyakran elfeledjük. A római egyházban, látjuk, gondos­

Next

/
Thumbnails
Contents