Dunántúli Protestáns Lap, 1894 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1894-01-14 / 2. szám
Ötödik évfolyam. 2. szám. Pápa, 1894. január 14. DUNÁNTÚLI ELŐFIZETÉSI DÍJ: Helyben és vidékre postai szétküldéssel egész évre 4 frt, félévre 2 frt. Az egyház és iskola köréből A DIÁSTÜLIIV. Rí EGYÉK! HIVATALOS KÖZLÖNYI *HIRDETÉSEK DIJA: 4 hasábos petitsor többszöri közléséért 5, egyszeriért 7 kr sorja. Ezenkívül bélyegdij 30 kr.-X MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. STARTALOM: A közös pásztorlevél. Kis József. — A csodák vagy két tévedés. Csizmadia Lajos. — Az igazgató tanácsülésről. —n. — T á r c z a. Az arácsi reformált egyház múltja. Thury Etele. — Vegyes közlemények.— Hivatalos rész. Pályázat. ___________ A közös pásztorlevél. Mikor a közös pásztorlevélre gondolok, akaratlanul is eszembe jut az a nagy lárma, a mit a révkomáromi ref. püspöknek tisztán intelligens közgyűlési tagok elé terjesztett, szokásos m jelentésére a napi sajtó nagy része ütött. Tüzet kiáltott maga a herczegprímás is abban a nyugalomra intő (?) levelében, mely tulajdonkép arra volt szánva hogy fellármázza a lelkiismeretükben nyugodt csendes, katholíkusokat; hogy ezeknek szájukba adja a panasz szavát. Ország-világ tudta, hogy ama jelentés csak konstatálta a r. kath. sajtó által folyton folyvást szított felekezeti gyűlöletet. Gondoljunk csak a Magyar Államnak s a Népbarátnak a közelebbi képviselő választás alatt és után folytatott lelketlen, fekete gyűlölettől lihegő, nemtelen harczára. Ezeket a katholikus orgánumokat pedig a katholikus nép szellemi vezetői, a papok tartják fenn. Igaz, hogy a herczegprímás a Szt.-István Társulat múlt évi gyűlésén elítélte azt a hangot, azt a tíssztességtelen harczmodort. De hát elnémult-e a vak gyűlölet éktelen hangja? Használt-e valamit a herczegprímásnak az ő műveltségéhez és állásához teljesen illő felszólalása? Nem vettük észre. Mintha csak más elveket vallana a magas klérus a magánéletben s másokat a közélet terén, úgy, hogy a magánéletben nagy buzgósággal intézi, vezeti a háborút a más felekezetitek ellen, a közélet terén pedig igyekszik a tűrő szeretet mezét ölteni magára. Igen, mert a r. kath. egyház szigorú fegyelme mellett nem történhetnék meg, hogy a mit a herczegprímás nyíltan helytelenít, az még azután is büntetlenül tovább folylyon. Pedig folyik egyre! Én azt hiszem, hogy mint az ősszel múlt egy éve várva várta a katholikus tábor azt az alkalmat, a mikor bármi színen beleköthet az igazság némi látszatával az ellentáborba: épp igy várva-várta a múlt évben is a protestánsok tömeges megmozdulását, hogy ismét belénk köthessen, ismét minket kiálthasson ki gyujtogatónak maga a gyújtogató. Ezért tette helyesen a kon vent is, a zsinat is, hogy az egyházpolitikai ügyek tárgyalásába nem bocsátkozott bele. Ha az megtörtént volna; úgy a közös pásztorlevélben nem csak ezt olvashatnánk: „nem vádolhat minket senki azzal, hogy a békét megzavarjuk. Mi a béke fejedelmének vagyunk gyermekei; a béke érdekében a béke megzavarása ellen szólalunk fel“ — hanem ezt is „a protestánsok a béke megzavarói“. És ez igen éles fegyver volna a béke (?) apostolai kezében. Ma ezt nem mondhatják. Vádolhatják a kormányt, a katholikus miniszterelnököt, a vallás és közoktatásügyi minisztert, de minket nem. Hát hiszen vádolják is, de egy cseppet se nagyobb igazsággal, mint annak idején a dunántúli püspöpöt. Most is, valamint akkor, önkéntelenül is eszünkbe jut a farkas és a bárány meséje. Nem tudom a napi sajtó miféle ügynek vélt szolgálatot tenni, midőn annyira kiemelte a közös pásztorlevél békés jellegét. Én azt hiszem, hogy mivel Schlauch és Hornig vettek főrészt az alapszövegezésben, hát egészen kíméletlen, lázitó levelet vártak s mikor a mostani megjelent, egészen meg voltak lepve s hogy a herczegprímásnak kissé tömjénezzenek, meg hogy a közvéleményt a pásztorlevél békés jellegére utalással is nyugalomra bírják: eltekintettek annak sok igen erős és igaztalan kifejezésétől. Én sok mindent találok abban a pásztorlevélben, de hogy a béke érdekében adatott volna ki, ezt — bár nyomatékosan állítja — nem tudom benne felfedezni. Hisz képzelhető-e hatalmasaib vészjelző, mint a püspöki kálin corpore; nem ébred-e fel még a legközönyösebb egyháztag is, mikor a püspöki kar „e nehéz időben“ az egyházat és államot „fenyegető veszély elhárítása“ fölött szorongó aggódással tanácskozni múlhatatlan kötelességének tartja; mikor „e szomorú időkben, e nagy veszélyek között“ minden hívőt, mint „kedves drága atyafit“ buzdítnak, kérnek, intnek, hogy „tömörüljenek lelkipásztoraik s egyéb tiszteletre méltó katholikus férfiak vezetése alatt s emeljék fel szavukat a védelmi harczbm“. „Gyámoiítsatok bennünket buzgó imáitokkal, kath. szent vallásunk s édes hazánk jólétének védelmében.“
