Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1893-02-12 / 7. szám
101 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 102 De Krisztus nem kevésbé volt felmagasztalva szent Pál elméjében, mint szivében. Elméje roppant kiterjedésű és szüntelen működésben vala: de minden mozdulása Krisztus körül forgott, és legerősebb türekvéseül tűzte ki, hogy dicsőségének magaslatára emelje őt. Ki irataival ismerős, tudja, mily telve vannak azok Krisztussal. Mit műszóval Krisztologiának hívnak, világos és mély egyaránt; de valósággal egész gondolkozása Krisztologikus: ő az egész világmindenséget Krisztusban szemléli vala. ehez hasonló tanok gyakran társultak a vallásban ábrándos vizsgálódások és meg nem valósítható álmokkal. Szent Pálra azonban a mysticismus nem volt ily következményű. Ha Krisztus befolyása életének valamely részén szembetűnőbb, mint a másikon, az a gyakorlati rész. Előtte a Kriszaussal való titkos, szinleges összeköttetésnek és közlekedésnek nem volt semmi jelentősége, ha csak külsőleg láthatóvá nem vált az a krisztusi életben : — „Ha nincs valakiben a Krisztusnak lelke, nem az övé az“. Nagyobb haszonnal vizsgálhatjuk talán, hogy elméje mennyire el volt foglalva e lénnyel, ha figyelemmel leszünk arra, hogy Krisztus nevének pusztán esetleges említésére is a legmagasztosabb nyilatkozatra fakad irányában. Például, midőn szól a férjeknek feleségeik iránt tartozó szeretetéről, az a gondolat hatja át, hogy ez hasonló Krisztusnak népe iránti szeretetéhöz és ily szavakban tör ki: Férjek, szeressétek a ti feleségeiteket, miképen a Krisztus is szerette az anyaszentegyházat, és önmagát adta azért, hogy azt megszentelné, megtisztítván víznek feredőjével, az ige által, hogy állatna maga elé dicsőséges anj^aszentegyházat, melyben ne lenne folt, vagy ráncz vagy ilyes valami.“ Hasonlóképen a nemesszivüség ajánlása alkalmával Krisztus nagylelkűsége van eszében, és erre egy hasonlitliatlan leírásba kezd, hogy miként jutott az. magasságos trónjáról a keresztnek halálára: „Vegyétek ezt gondolóra, mi szintén Krisztusban is élt, ki Istennek ábrázatjában lévén, nem találta gonoszságnak, hogy egyenlő legyen Istennel“, s igy tovább; és nem elégedvén meg ezzel, a kiinduló gondolattal egyezőleg, folytatja tárgyát tisztán a szeretet indításából, és követi a magas mennyig : „Miért is Isten felmagasztalta őt, és adta neki a nevet, mely minden név fölött vagyon; hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon a mennyben, és a földön és a föld alatt levők közül, és minden nyelv vallja, hogy a Jézus Krisztus Úr az Atya Istennek dicsőségére.“ Mikor történik az, hogy az elme igy belemélyed egy tárgyba minden véletlen rántatás vagy érintésnél, osztva a legmeglepőbb eszméket a legszerencsésebb nyelvezettel ? Akkor csupán, midőn az foglalja el, és midőn eszméi oly tüzesek és megolvadottak, hogy készek a kiömlésre bármelyik nyilason. Mit szent Pál benső vagy szellemi életének nevezhetünk, mind arról elmondhatjuk, hogy egészen Krisztus töltötte be. Saját felfogása ezen legbensöbb életről az, hogy az az élőnek oly állapota, melyben megnyil Jézus élete: meghalunk ő vele a bűnnek; eltemettetiink ő vele a keresztségben ; miként ő feltámadott, mi is feltámadunk uj életre; ő mennybe szállt, hogy üljön az atyának trónján; mi is helyet nyertünk ő vele a mennyei helyeken. 0 az igazi termő föld, melyben az élet nő, és a levegő, mit belélekzünk; a keresztyén „Krisztusban élő ember“, és benső, sőt külső életének összes foglalkozásai e téren forognak: beszél Krisztusban, házasságra lép Krisztusban, meghal Krisztusban, és a feltámadáskor feltámad Krisztusban. Ezt szent Pál mysticismusának nevezhetnék; s az Saját életére alkalmazta ez elvet legszigorúbban. Kedvelt mondása, hogy Krisztus él ő benne; csaknem úgy beszél, mintha az Istennek fia az ő testében második megtestesülést nyert volna; de kérlelhetleniil kivonja a gyakorlati következményeket is. Midőn Krisztus földi Tabernáculumábau élt, mi végi« élt? Az emberiség üdvözlésére folytonosan körüljárt és jót tett; azért élt, hogy fölkeresse és megmentse az elveszetteket. így hát midőn Pálban él, ugyanazon a czélt kell szolgálnia — hogy testi lelki tehetségeit a világ íidvözitésére fordítsa. Ekkép Krisztus még tényleg folytatta működését, mely halála által félbeszakadt. Szent Pál meri mondani, hogy bételt azokkal, melyeknek hiával volt Krisztus szenvedései közül, annak testéért, az egyházért. Azt mondja, hogy Krisztus szive eseng az emberek után az ő szivében; hogy Krisztus elméje működik Isten országa ügyéért az ő agyában, sőt összehasonlítja az üldözések jegyeit a Krisztus testének sebeivel. Nincs sehol semmi említés arról, nem vala legalább addig, migPál nem tanitá azt a keresztyén világnak, hogy egyik élet a másikba ennyire elmerült volna. Es mind ennél figyelemre méltóbb, ha elgondoljuk, hogy mily hatalmas és erős egyén volt szent Pál. Ha számot tarthatott valaki az eredeti és független életre, ő bizonyára joggal várhatá, hogy valami lesz a világban; de egészen másnak viszhangjává és eszközévé lett *). (Folytatása következik.) Miklós Géza. *) »Igen erősen érzem, hogy az ember mind abban, a mi szépet, nagyot vagy jót tesz vagy tehet, egy nálánál magasabb valami vagy valaki műszere és segédeszköze csupán. Ez az érzelem vallás. A vallásos ember a szent örvendezés remegésével vesz részt azon jelenetekben, melyekben ő a közbenjáró, de nem a forrás, ő a játszó, de nem a szerző vagy inkább a költő. Ö kölcsönöz neki hangot, kezet, akaratot és segitséget, de tiszteletre méltó pontossággal megsemmisíti magát, hogy változtathassa kissé, ha lehetséges, a Génius magasabb működését, ki egy pillanatra használatába vette ot. A tiszta indulat megfosztja személyiségétől és semmivé teszi énjét. Az énnek erővel kell eltűnni, midőn a szentlélek az, a ki szól és Isten,, ki működik. Ez a kedély állapot az, melyben a próféta hallja az. elhívást, a fiatal anya érzi gyermekének mozdulását, a prédikátor szemléli hallgatóinak könyeit. Mindaddig, mig az énnek tudatával bírunk, korlátoltak, önzők, rabszolgaságban vagyunk.» — Amiéi. 1*
