Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1893-09-17 / 38. szám
635 DŰNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP. 636 «égre azon benyomást tette, melyet a szőrös kezek egykor Izsákra, mert csak a szó volt Jákobé a kezek pedig Ezsaué. No hát ebben a dologban is ismét a gyűlési tudósítást írónak van igaza, ügy bizony. Hogyan? — Kérdezhetné a helyreigazító. Hát úgy, hogy én Körmendy Sándor úr nevét nemcsak nem említettem; de sem Kaposvárott sem Íróasztalomnál mégcsak gondolatba sem hoztam. Szavamra mondom, hogy Körmendy Sándor urat nem tartottam akkor sem, most sem tartom a dolog szerzőjének. — Hát hiszen, ha már éppen írni akarok, miért ne merném akármi véleményem volna is — azt ki is mondani. Mivel felteszem Körmendy Sándor úrnak nemcsak lovagiasságáról, hanem emberismeretéről, hogy velem szemben, hogyha én nyilvános téren valamit kimondok, azt komolyan is veszi, — ismételve mondom, hogy ama „szőrös kezek“ alatt őt nem értettem, — és megismételve magamat, — ime ma is azt mondom, hogy most sem értem. Gondolni hiszem, hogy mi indíthatta őt mégis ama sajátságos feltevésre „helyreigazításában“. Bizonyosan az, hogy az interpellate után, ez ügyben Galamb úrral együtt beszélni látott és hallott Kaposvárott. Ez a beszéden való rajtakapás azonban nem ok annak a dolognak feltételére, mintha az interpellate eszményi szerzőjének vagy protectorának én őt tartottam volna, — még kevésbé lehetett azután arra nézve, hogy erkölcsi bátorságára hivatkozva, oly felesleges mosdozást végezzen a Dunántúli Protestáns Lapokban, mint azt megtette. Egészen más dolog azonban Beke József úr „észrevétele“, melyben ő — nagy mestere lévén a szókötéstannak, — ugyancsak keményen reám fordította a saját szavaimat, már t. i. hogy én és nem ő volt a tulajdonképení phonograph, mert: hite szerint — csak a szó volt az enyém, (a közgyűlésről adott tudósításban,) de a kezek, — azok az Ezsau kezei. Istvándiból értek-e ide az én akáczos árnyéktól védett irószobámhoz, vagy Kanizsáról? azt már ő sem tudja. Én azonban tudom, hogy Beke József úr ezt velem csak tréfálkozva teszi. Joga van hozzá, — a közöttünk való viszony is megengedi. Örülök, — hát hogy is ne örülnék azon, midőn egy »álamnál ifjabb ember, mint Beke József űr tudja felőlem azt, hogy én őt nemcsak becsülöm, de szeretem is. Hanem aztán ez teljesen elég alap is ahhoz énnékem, hogy b megértse tőlem itt a világ előtt azt, — a mivel tartozom neki, e helyen is kijelenteni, hogy én őt mások által „beugratottnak“ nem tartom. Hogy azonban — ismerve épen az ő csendes, feltűnést kerülő természetét, lovagiasságát és férfias jellemét, — csakugyan saját önlelkében fogamzott-e meg az eszme, hogy interpellláljon ? vagy talán, hogy mégis úgy áll-e a dolog, mint a „reám való hatás“ után gondoltam, t. i. hogy bizony talán mégis nem egy lélekből támadt az a bizonyos intentio, — én, — ha Beke József úr azt mondja, hogy „nem úgy van11 — elhiszem. Elhiszem, minden utógondolat fenntartásával, úgy a mint férfiú tartozik férfiúnak elhinni. Kötelességemnek tartom neki meghinni. Ez becsületbeli dolog! Jellemes emberek között ez nem divatos dolog csak, hanem feltétlenül — kötelesség. Az esperesi hivatalnak, mind ez után most már, — miután t. i. egészen a plénumra került a dolog, — még szigorúbb kötelessége lesz az ügyet sietve megvizsgálni és a szükséghez képest intézkedni. Közölnöm kellene erre azt a most sensatiót keltő s „helyreigazításra“ és „észrevételekre“ méltatott interpellatiót is, — mivelhogy fel lett reá híva még a püspöki hivatal figyelme is, — de a közgyűlési ügyiratokkal az esperesi hivatalhoz azt is visszaterjesztvén, — ez alkalommal a szöveg megismertetésével nem szolgálhattam. A mint azonban a hangulatból és az előjelekből látom, ide fog az még kerülhetni e Lap hasábjaira előbb vagy utóbb. Bár vége volna már, mert még — bizony-bizony a ki nem hibás, esetleg szerkesztő úr lapjának kell megszenvednie ebben a — máskülönben nem is olyan veszedelmes dologban..............................................., . Végül, szerkesztő úrhoz fordulok egy kérésemmel. Tudom, hogy b. Lapja mindig az igazságot szolgálta, melyet kész és képes volt felfelé és lefelé mindenkor megvédeni és oltalmazni. Szolgálja azt ez a Lap ezután is! Mivel azonban az igazságnak katonái is vannak, a kik csakis akkor lehetnek megbízhatók a harczban, ha bennök a bátorság mellett az önérzet is lakik: e tekintetben van egy utolsó kérésem. Engedje magamat ilyen önérzetes közkatonának bemutatnom. Mivel mindenkor, — tehát legutolsó közleményemmel is olyat adtam b. Lapjának, melyben (mint azt most megczáfolhatatlanul bebizonyítanom is kellett) semmi helyreigazítani való nem volt, de a „helyreigazításnak“ mindamellett napvilágot kellett látnia — csak azért, mert egy első rendű, régóta fénylő csillagunk mellett, nekem a nagy atmosphérában lebegő kis paránynak elhomályosodni kelletett: — engedje meg kedves szerkesztő úr, hogy hadd legyen ez a közlemény b. Lapjában az én „hattyúdalom“,— mert, bizony úgy látom, hogy háládatosabb dolog a többek közt egy gyűlési tudósítást végig olvasni és „helyreigazgatni“, mint azt — megírni. Barakonyi Kristóf. TÁRCSA. Az inotai reform, egyház múltja. — 107 éves templomának renoválása alkalmából. — (Folyt, köv.) Ezen kilencz kérdésre kívánt a vizsgáló bizottság feleletet, a melyre — ismétlések kikerülése végett — a tanúk vallomásainál a jegyzőkönyv is csak folytatólagosan hivatkozik, s úgy közlöm én is, a mint következik. Inotára 1721. április hó 17-én érkezett a vizsgáló bizottság, s ki hallgatott három tanút, kik közül első (a jegyzőkönyvben 119-ik, mivel a vizsgálat egész Fehérvármegyét felölelte) becsületes Farkas István inotai lakos, körülbelül 50 éves helvét hitvallású, méltóságos Zichy
