Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1893-07-02 / 27. szám

457

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

458

sós tapasztalat phasisai sokak előtt ismeretlenek lehetnek. Azok, a kik ismerik a tömeg vallásos fogalmait, eldönthetik, vajon szószaporítók vagyunk-e vagy nem.

Hogy az élősdi féle Üdv-tan mit jelent, talán legjobban megvilágosithatjuk, ha ennek két fő typusát vázoljuk. Az első Roma egyházának tana; a másik pedig az úgy is nevezett evangeliomi vallás. Ezen vallásoknak nem az ideális formájukkal van dolgunk, ezzel a lehetőleg legcsekélyebb bajunk van, hanem ezeknek gyakorlati hatásával, vagyis azon formájával, a milyenné válnak követőik szemében. Mert valamely vallásos rendszer ereje vagy gyengesége legjobban azon formából Ítélhető meg, a melyet feltüntet és azon befolyásból, a melyet a közszellemre gyakorol.

(Folyt, köv.)

Csizmadia Lajos.

A gályarabok története.

(1674-1676.)

Irta: BORSOS ISTVÁN.

(Folytatás.)

Ily körülmények közt hiába kérték úgy saját maguk, mint gyülekezeteik a király pártfogását és segítségét. A király papi befolyásoknak engedve további sorsukat Szelepcsényi prímás kezébe tette le, ki nehányuknak el is mondta, hogy ő felsége a halálos büntetés alól ugyan kegyesen feloldozta őket, de a börtönt és gályarabságot csak úgy kerülhetik ki, ha valamelyik kötelezvénynek aláírnak. A szerencsétlenek tehát végkép ki voltak szolgáltatva vakbuzgó ellenségeik féktelen dühének. Láthatták, hogy sorsuk teljesen reménytelen, ha továbbra is híven megállanak egyházuk és hazájuk szabadságának védelmében. Kevés vigasztalást nyújthatott nekik ama fényes elégtétel is, melyet Majláth Miklós, a lármás királyi ügyész adott, ki igazságtalan elítéltetésüket keresztül vitte vala. Ez, miután belátta, mily nagy veszedelembe döntötte az ártatlanokat, lelkíismeretének mardosásaitól hajtva, Pozsonyból elutazása előtt hozzájuk küldötte fiát s megkérette őket, hogy a történteket ne tulajdonítsák neki bünül, mert ő csak mint szolga kénytelen volt megtenni, a mit urai parancsoltak. Azok a jólelkü elitéltek bizonyára meg is bocsátottak neki. De nem bocsátja meg az utókor, hogy oly gaztetteknek hitvány eszközévé engedte magát lealacsonyitatni a hatalmas főpapoktól.

A rémítgetés és ijesztgetés most már mind sűrűbben követik egymást s a szerencsétlen elitéltek nagyon jól tudták, hogy a mivel rémitgetik őket, az nem puszta szó, hanem nagyon is szomorú valósággá lehet. Nem lehet hát csodálni, hogy némelyek a fenyegető szenvedésektől viszszaborzadva s védtelen feleségeikre és gyermekeikre gondolva, megingottak s nem tudták feláldozni magukat egyházuk és hazájuk szabadságáért. A lutheránus testvérek közül május 2-dik felében már sokan aláírták a kötelezvényeket. A többség azonban továbbra is szilárdan ellenállott minden csábításnak és fenyegetésnek.

Végre elközelgetett a legnagyobb megpróbáltatás

ideje. A prímás és a vörös Kollonics — úgy látszik — már teljesen tisztába voltak terveikkel s eljöttnek látták az időt, hogy a kik alá nem Írják a kötelezvényeket, azokat erőszakos utón teszik el láb alól, terveik utjából. Az alkalmas börtönöket már kiszemelték, hol halálra kínozták az ártatlanokat s Kollonics püspök visszajött Pozsonyba, hogy mint főszereplő vezesse az Ítélet végrehajtását. (Május 29-én, tehát 8 héttel az ítélet kimondása után történt ez.) Legelsőben is maga elé hozatja azt az 5 derék férfit, a kiket, mint a többiek legerősebb lelki bátoritóit, társaik megrettentése végett már 3 héttel előbb bilincsekbe veretett és bebörtönöztetett. Ezek voltak: Séllyeí István pápai, Miskolczi Mihály füleki, Bátorkeszí István veszprémi, Czeglédi Péter lévai ref. lelkészek s a fiatal Lányi György, korponai lutheránus tanár. Hozzájuk csatlakozik még Zolnai István vásonyi lutheránus lelkész* hogy tanúja legyen, mi történik velük. Két óra hosszáig kellett az előszobában várakozniok, mialatt csak lánczaik csörgése volt hallható. Majd hirtelen megjelenik köztük Kollonics s durván rájuk rivallva kérdi, hogy akarnak-e aláírni? Mire Séllyei István nyogodtan válaszolt: Ha Isten törvénye tiltja hamis tanúbizonyságot tenni mások ellen, miként volnánk képesek azt önmagunk ellen elkövetni? Tanuk nélkül ítéltetvén el, a rajtunk elkövetett méltatlanságot elismerő aláírásunkkal csak nem igazolhatjuk saját magunk s ezzel a fényünkkel nem lehetünk vallásunk és hazánk vérrel szerzett szabadságának árulói! Kollonics szenvedélyén uralkodni nem tudva vág közbe: „ÖrdögökI okosabbak akartok-e ti lenni, mint mások, kik akaratomat már teljesítették ? Majd megtanitlak mindjárt?“ S most már párosával lánczoltatja össze a szerencsétlen ref. lelkészeket. Majd Zolnaihoz fordulva meghagyta neki, hogy vigye; hírül társainak, mi vár az ellenszegülőkre. Az összelánczoltakat pedig a zsoldos katonák durván lökdösve hajtották fel a várba. A szokatlan lánczoktól akadályozva a meredek várhegy oldalán minduntalan elestek s ilyenkor a katonák kegyetlen verések közt nóggatták őket. Útközben két mizerikordianus barát jött velők szembe s látták az embertelen bánást, melyet el kellett szenvedniük. E két egyszerű barátnak megesett rajtuk a szive s szánakozva mondák: „Ne essetek kétségbe! Isten hatalmas elleneitek szivét meglágyíthatja; kiket az Úr szeret, megdorgálja.“” íme, tehát abban a szomorú időben még is akadtak a kath. papok közt valódi keresztyének, kik szerették felebarátjukat, kik nem csak szájjal, hanem szívből voltak Krisztus urunknak követői. Ez a két egyszerű barát bizony száz annyit ért, mint a bíborba öltözött prímás s a hóhér szerepet játszó Kollonics.

Május 29-én, tehát 8 héttel az Ítélet kimondása után, a lutheránusokat elkülönítették a kálvinistáktól. A lutheránus lelkészek és tanítók közül az előbb említett Lányi Györgyön kívül még százan voltak Pozsonyban, kik eddig minden kisértésnek ellenállottak s hívek maradtak egyházuk és hazájuk ügyéhez. A többi ellaukadva vagy megrémítve részint aláirt a kötelezvényeknek, vagy pedig elmenekült s igy eleget tett üldözői kívánságának. Ezt a híven maradt százat most az érsek palotájába rendelik-