Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1893-06-04 / 23. szám
395 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 396 III. Fejezet. Mire valók csak a súlyos vádak ? ígéretek és fenyegetődzések. A végtárgyalás. Hogy az esztergomi prímás és többi, liozzá méltó társai mily kegyes bírák voltak, legjobban bizonyítja az, hogy e tárgyalások egész folyama alatt nem szűntek meg szinte az unalomig ösztönözni és rábeszélni a vádlottakat, hogy mentsék meg életüket, kerüljék ki a halálos Ítéletet. ígéretek és fenyegetések sűrűn követték egymást, hogy zavarba hozzák s megingassák e szegény vértanuk erős lelkét. Mert hogy ama kegyetlen biráknak is igazságot szolgáltassunk s ne tegyük feketébbé különben is fekete lelkűket: ismételten ki kell mondanunk, hogy nem az volt fő czéljuk, hogy börtönbe, gályarabságra, vagy halálra juttassák e megjelent protestáns lelkészeket és tanítókat. Nem, ezt ők sem akarták eleinte. Kevesebbel is beérték volna. Teljesen elég lett volna nekik, sőt az egész világot elárasztották volna dicsekedéseikkel, ha rá bírhatják őket, hogy térjenek át a katholikus hitre. Sőt még kevesebbel is megelégedtek volna. Megelégedtek volna azzal is, ha rávehetik őket, hogy mondjanak le egész életükre lelkész! vagy tanítói hivatalukról, vagy költözzenek külföldre. Még bő útiköltséggel is ellátták volna őket. Igen! mert czéljukat igy is elérik. Azt a czélt ugyanis, hogy ezek az erős férfiak ne akadályozzák őket a magyarhoni protestáns egyház teljes megsemmisítésében. A megidézett, de meg nem jelent lelkészek nagy része Erdélybe vagy a török császár oltalma alá menekült. Ha tehát ezeket a Pozsonyban megjelenteket is eltávolíthatják útjukból, biztosnak látszott, hogy a megrettentett s teljesen vezetők nélkül maradt protestáns népet csakhamar vissza lehet téríteni az egyedül üdvözítő kath. egyházba; ha pásztor bottal nem, hát [magyarófa vesszővel, karddal és puskával. Hiszen előttük az eszköz, a mód nem határozott semmit, hanem csak az eredmény. Ha a vége jó, minden jó. Azt ugyan már a múlt évi idézésnél szomorúan tapasztalták, hogy a protestáns lelkészeket hitüktől eltántorítani nem könnyű dolog. Most pedig mihelyt az első tárgyalás alkalmával hallották Séllyei István pápai pap és Superintendens bátor szavait s tapasztalták az ő és társai rendíthetlen bátorságát: mindjárt belátták, hogy térítésre még kevésbé gondolhatnak mint előbb. Annál nagyobb tűzzel szorongatták hát őket a kötelezvények aláírására, hogy mondjanak le papi hivatalukról, vagy menjenek külföldre száműzetésbe. A szörnyű vádakat, fenyegetéseket és ígéreteket tehát most még csak azért hangoztatták, hogy megrettentsék s a kötelezvények aláírására bírják a megjelenteket. Belátták, — s valóban úgy is volt, — hogy ettől függ a magyarhoni protestáns egyház sorsa. Ha aláírják a kötelezvényeket, egyházuk halálos Ítéletét írják alá. De a protestáns lelkészek is jól tudták ezt s megérlelődött lelkűkben a szent elhatározás, hogy elviselik ellenségeik dühét, inkább elviselik a halált is, de nem engedik a hurkot szegény, üldözött egyházuk nyakába keríteni. Nem csoda hát, hogy oly hősi lélekkel állottak ellen. De azon sem csodálkozhatunk, hogy főpapi biráik oly tűzzel, egyik órában a legszörnyübb fenyegetésekkel, a másikban pedig tettetett jóindulattal igyekeztek aláírásra kényszeríteni őket. Az ártatlanok halálát még ezek sem kívánták, mert nem is lett volna oly hasznos czéljaikra nézve, mintha az ártatlanok maguk vallják magukat nagy bűnösöknek. A kötelezvények aláírásán fordult meg tehát minden. Erre ösztökélték őket nemcsak a törvényszéken kívül, hanem még a törvényszék termében is. TAUtlA, Egy multszázadi adat az elemi iskolákról. A kassai református elemi iskola tanítója elébe 1754-ben az egyháztanács a következő utasításokat adta : 1. Az éneklésben, midőn az idő hogy kívánja és magával hozza, jó rendet kell tartani ; a gyermekeket énekek nótáira tanítani ; tanítás előtt pedig akármikor is a gyermekek imádkozzanak. 2. A gyermekek tanításában szorgalmatosnak kell lenni, és ha némely becsületes emberek leánygyermekeiket kiküldenék tanítás kedvéért, azokat is szükség az ő vékony elméjek szerint oktatni, de feljebb nem taxálni, hanem a szüléknek jóakaratokra bízni, ki mit akar. 3. Szerdán, szombaton az árithmetikában, vasárnapokon pedig a catechisatióban való jó methodust meg kell tartani és a gyermekeket az hitnek ágazatira serényen tanítani. 4. A gyermekek szép rendet tartsanak a templomba való bemenetelkor, egyszersmind de páronként menjenek a mesterrel együtt; az éneklésben pedig az ekklézsia után figyelmezzenek. 5. A templomban fenyítés alatt tartassanak; akaratjok szerint ki s be ne futkossanak. 6. Reggeli hét órakor nyárban fen legyenek az oskolában, tiz órakor pedig haza bocsátassanak. Délután pedig 4 órakor. 7. Akárminemü gyermekek a szomszédságbeli kerteknek és azokban levő gyümölcsöknek békét hagyjanak. 8. Az oskolamester az oskolát pusztán ne hagyja, hanem arra gondot viseljen, hogy valami kár ne következzen. 9. Ha mikor olyatén dolgok adnák magokat elöl, melyeknek orvoslására magátul az oskolamester elégtelen volna, adja praevie vagy az curatoroknak, vagy az nemes ekklézsiának tudtára. * * sjt Ez időben Körtvélyesi József volt az „oskolamester/ tizennégy évvel azelőtt (1740j pedig Füredi Ferencz, kiről ez van nálunk feljegyezve : esperestté lett a Dunántúl. Igen megköszönném, ha valaki e lap olvasói közül közelebbi adatokat lenne szives Füredi Ferenczről közleni. Révész Kálmán.
